20

Hellóóóó!!!! És itt is vagyok az utolsó résszel ami szerintem sokatoknak nem fog tetszeni ugyanis eléggé érdekes vége lett ...azért lett ilyen vége ugyanis semmi jobb befejezést nem tudtam kitalálni :/ sajnálom...de a következő törim már a megszokott stílusú lesz ugyanis ennél a törimnél észrevettem, hogy eléggé megcsappat a nézettség száma..szóval vissza térek a régi írásomhoz, de persze azért remélem, hogy megint valami újjal fogok tudni szolgálni :D ha minden jól megy az első rész már holnap felkerül az új törimből :P de azért örülnék ha még utoljára mindenki elmondaná a véleményét erről a törimről :3 

 ó és ne felejtsetek el benézni a másik blogba is ------LINK

Az út Londonba viszonylag elég rövid volt. Talán azért is mert Zayn úgy hajtott mint az állat. Ha engem
kérdeztek szerintem nem mondtak el valamit. Tuti, hogy van még valami ami Louisval kapcsolatos. És nem csak az, hogy elrabolták. Nem, szerintem más is történt csak nekem nem akarják elmondani. Hisz már attól is totál kikészültem, hogy miattam rabolták el.
Ráadásul a fekete kendősök akikről mindenki tudja, hogy nem az ép eszükről híresek. Bele sem merek gondolni abba, hogy vajon mit csináltak szegény sráccal. Akár, hogy is próbálom magam meggyőzni arról, hogy semmi durva dolgot nem csináltak vele, a szívem mélyén tudom, hogy ennek tökéletesen az ellentetje történt.
Valamit csináltak vele csak azért, hogy mondja el, hogy engem hol találnak. De Louis ezek szerint nem tört meg. Ugyanis egy fekete kendős sem talált meg.
Nem is értem, hogy akkora este mikor Grahammal szerveztem meg a találkozót, miért kevertem bele Zaynt és Louist. Hogy lehettem olyan naiv, hogy nem gondoltam az Ő biztonságukra? Ugyanis ha csak én mentem volna abba a kibaszott klubba akkor most nem lenne ez. Én simán elmenekültem a fekete kendősök elől, míg Zayn és Louis ott maradtak velük.
Pedig megígérték, hogy mindenre gondoltak és, hogy biztonságban vannak mivel ketten vannak. Aha látom, hogy mennyire biztonságban voltak, hogy ketten voltak. Nem tudtak egymásnak segíteni míg én simán le tudtam lépni a helyszínről. És mégis minek hagytam őket ott? A semmiért ugyanis Luciannet ugyan úgy elrabolták mint Louist.
Azért tök kemény ez az egész. Mármint eddig soha nem történt olyan, hogy Zayn került a padlóra. Mindig ő volt az aki állva maradt. És most vagyis akkor Ő volt az akit leütöttek. Értitek a nagy Zayn Malikot elintézte egy fekete kendős. Hihetetlen.
Be kellett volna avatni a tervünkbe Harryt és Niallt is. Akkor talán nem rabolták volna el Louist.
- Utálom magamat – sóhajtok fel miközben kibámulok az ablakon.
Tényleg szarul érzem magam. Nekem kellene Louis helyén lennem. Graham hozzám tartozik és az én ügyem volt, nem pedig az Övé. Tudtam, hogy egyszer még én leszek az aki bajba fogok őket keverni. És tessék igazam is lett.
- De még mindig nem értem, hogy miért akartál ennyire segíteni Grahamnak – hallom meg Niall hangját az anyósölés felől én pedig magamba felhorkantok.
- Niall tudod nagyon jól, hogy Liam életében a család az első. És azt is tudod, hogy a Főnök azzal fenyegette meg, hogy kinyírja őket – mondja nyersen Zayn.
Igen nekik azt mondtam, hogy a Főnök kinyírja a családomat ha nem adom át nekik Grahamot. Csak történetesen a Főnök a barátaimat is ki akarta nyírni ha átvágom. Talán most jött el az igazság pillanat.
- Meg titeket is – mondom ki mire Zayn lassít a tempón és bele néz a visszapillantó tükörbe. Míg Niall hátra fordul és a mellettem ülő Harry is nagy szemeket mereszt felém. - A Főnök azt mondta, ha átbaszom akkor kinyírja a családomat, titeket és engem is. De voltam akkora balfasz, hogy megsajnáltam Grahamot és ezért szerveztem neki mentőakciót.
- Na várjunk csak, Te miattunk szerveztél találkozót Grahammal, hogy minket tudj megmenteni? - kérdezi összehúzott szemöldökkel Harry.
- Igen. Ha ellent mondtam volna a Főnöknek és nem ígértem volna meg neki, hogy megkeresem Grahamot akkor tényleg kinyírt volna benneteket – magyarázom egyszerűen. - De tök mindegy mert így meg a fekete kendősök rabolták el Louis az én hülyeségem miatt. - mondom szomorúan.
- Louisnak kutya baja. Szerintem a kendősök már alig várják, hogy valaki mentse meg – nevet fel Niall, de senki nem nevet vele ezért Ő is abba hagyja.
- Csak elfeledkeztél egy apró tényezőről. Mégpedig arról, hogy a fekete kendősök egy őrült csoport akik állatokként kezelik az embereket – mondja fagyosan Harry.
És igaza van. Hisz engem is lónyugtatóval lőttek meg. Bele sem merek gondolni, hogy akkor mit csinálhattak szegény Louval. Őszintén megmondva én már arra is fel vagyok készülve, hogy holtan találjuk meg.
Persze ez nem fog megtörténni. Louis erős srác és tudja, hogy mit kell csinálnia. Mellesleg a végsőkig küzd. Őt nem lehet csak úgy megölni. Inkább Ő öl meg mást, még akkor is ha nincs fegyvere.
Akár mennyire is rosszul éreztem magam Louis miatt, annál jobban éreztem magam, mikor Zayn már London utcáin vezetett. Lehet hülyén hangzik, de itt még a levegő is másabb mint Wolverhamptonba. Imádom ezt a várost, úgy ahogy van. Engem nem érdekel, hogy itt lettem egy szívtelen gyilkos. Jó itt lettem, viszont itt is ismertem meg a világ legjobb embereit. Ha Wolverhamptonba maradtam volna akkor még mindig nem lettek volna barátaim. Míg Londonba egyszerre négy is lett. Én pedig ennek mindennél jobban örülök, ugyanis Ők nem csak olyan barátok akik a szépet mutassák.

Zayn gyorsan hajt végig London utcáin miközben én érthetetlenül bámulok ki az ablakon ugyanis mindjárt magunk mögött hagyjuk a fővárost. De Louist nem Londonba tartják fogva?
- Nem azt mondtátok, hogy Louis Londonban van? - kérdezem kíváncsian felhúzott szemöldökkel.
- London külvárosában van a fekete kendősök törzshelye. Szóval Louéknak is ott kell lenniük – magyarázza Zayn.
Hát engem soha nem érdekelt, hogy hol van a kendősök törzshelye. És soha nem is akartam arra a  helyre eljutni. Viszont most elfogok. Vajon az is úgy nézhet ki mint a Főnök raktára? Szerintem ezerszer rosszabb.
És Zaynek igaza van ugyanis olyan fél óra múlva kiérünk egy eléggé lakatlan terepre ahol egy  rozoga ház van. Olyan mint egy drogtanya. Hát szerintem ez tényleg egy drogtanya. Hatalmasat nyelek mikor Zayn kellő távolságban megállítja az autót, de úgy hogy senkinek ne tűnjön fel a látogatásunk.
- Megérkeztünk – suttogja Niall totál elhaló hangon miközben a házat kémleli.
Most komolyan ez a törzshelyük? Habár jó ötlet ugyanis ide tényleg senki nem jár. Szóval nyugodtan tudják az embereket kínozni.
- Mi van akkor ha elkéstünk és Louis már nem él? - kérdezi bizonytalanul Harry holtfehér arccal. Csúcs. Már nem csak én érzem azt, hogy elkéstünk.
- Ne kezd már Te is – mondja ridegen Zayn és kinyissa az ajtót. - Louis él és semmi baja – mondja határozottan és nem tudom, hogy miért de igazat adok neki. Pedig a szívem mélyén kételkedek az állításában. Ha már Harry sem biztos a dolgában az nem jó. Ráadásul Niall sem úgy néz ki mint aki valami jó dologra várna.
Egymás mellé állunk miközben a rozoga házat bámuljuk. Ha sokáig itt fogunk állni feltűnik nekik, hogy itt vagyunk.
- Kell egy terv – köszörülöm meg a torkom végül. - Nem tudjuk, hogy hányan vannak odabent. Úgy ahogy azt sem tudjuk, hogy Louis és Lucianne hol van. - teszem hozzá gondolkodva.
- Milyen terv kell ide? - kérdezi Niall majd egy ügyes mozdulattal előhúzza a nadrágja övéből a pisztolyát és feltartja azt. - Bemegyünk és aki az utunkba kerül lelőjük – mondja tök egyértelműen.
Ez neki terv? Így simán ki tudnak nyírni minket.
- Nem kell ide terv – mondja végül Zayn. - Minden úgy alakul ahogy a Sors akarja. - teszi hozzá bölcsen.
- Azt akarod mondani, hogy nem látsz sok esélyt arra, hogy élve kijutunk? - kérdezi Harry és Zayn arcát bámulja aki szintúgy elő veszi a pisztolyát mint pár perce Niall csinálta.
- Mi négyen vagyunk. Azok kitudja hányan. Ráadásul fekete kendősökkel van dolgunk. Szóval normális dolog ha a halálra gondolunk – nem tudom, hogy miért mondtam ezt.
Talán azért mert ezt érzem. Nem tudom miért, de szerintem ezt nem ússzuk meg. Most jött el az a pillanat, hogy megkapjuk a méltó büntetésünket.
- Hát én nem fogom ilyen könnyen feladni. Mindenkit kinyírok aki az utamba kerül – mondja Niall keményen.
- Mert Te egy állat vagy Nialler – forgassa meg a szemeit Harry.
- Nem, én csak élni akarok. - válaszolja a Szöszi.
- Úgy ahogy én is – szállok be a beszélgetésbe.
- És túl is fogjuk élni, Louisval együtt. És este már a lakásomba fogunk nevetni ezen az egészen. És újra együtt lesznek a rossz fiúk Londonban– mondja Zayn egy apró mosollyal az arcán.
Rossz fiúk Londonban. Amikor öten vagyunk így hívjuk a bandánkat. Szerintem tök jól hangzik és még illik is ránk.
Végül én és Harry is elő vesszük a pisztolyunkat és úgy indulunk meg a rozoga ház felé, egymás mellett haladva. Egyikünk sem szól semmit csak megyünk előreszegett fejjel. Nem gondolok semmi másra csak arra, hogy újra élve fogom Louist viszont látni és mindannyióan megússzuk.
Amikor a ház bejáratához érünk Zayn egy ügyes mozdulattal rúgja be az ajtót mi pedig mögötte állunk.
De valami nekem nagyon bűzlik. Ugyanis senki nem áll az utunkba. Sőt úgy tűnik mintha senki nem is lenne a házban. Mi van akkor ha csak csapda az egész és minket átvertek?
Kezeim ökölbe szorulnak és kikerülöm Zaynt, de alig lépek párat mikor lépések zaját hallom meg.
- ÁLLJ! - ordítja el valaki és az egyik helységből előugrik az a tag akit még Garaham házában láttam. Ott áll előttem miközben Luciannet maga után húzza és a homlokához egy pisztolyt tart. Szegény lány elé rosszul néz ki. Az arcát egy csomó horzsolás borítja miközben egész teste remeg.
- Hol van Louis? - kiálltja Harry idegesen, a kendős tag arcán egy gúnyos mosoly terül szét majd int egyet a kezével és megpillantjuk Louist.
De nem olyan állapotban van mint ahogy utoljára láttam. A ruhája el van tépve egy csomó helyen. Az egész testén vérfoltok vannak, miközben térde eszeveszettül vérzik úgy ahogy a homloka és a fején is egy pont. Senki nem veszi észre, hogy az a saját vére? Szemei vérben úsznak és a szája is fel van repedve. Borzalmasan néz ki.
- Mit tettek vele? - kérdezi idegesen Zayn.
- Csak szórakoztunk vele egy kicsit – mondja nevetve az a kendős alak aki Luciannet tarja fogva majd bele csíp a lány arcába aki fájdalmasan felszisszen. - De Ti ebbe inkább ne szóljatok bele mert rossz vége lesz.-  Az én agyam pedig hirtelen elborul.
Lelököm magamról Niall karját majd ráugrok a Luciannet fogva tartó alakra és ott ütöm ahol csak tudom. Aha ez először jó ötletnek tűnt csak arra nem számítottam, hogy ő erősebb nálam. Ezért egy határozott mozdulattal lelökött magamról és valakik hátulról elkaptak, míg ő egy hirtelen mozdulattal újra a kezébe vette a pisztolyát és rögtön el is sütötte. A golyó pedig tökéletesen landolt Lucianne hátában aki el akart volna menekülni. Olyan gyorsan esett össze, hogy még csak el sem tudtam kapni. Megölték! Megölték a szemem láttára.
A szemeim könnybe lábadtak, de mikorra egy könnycsepp kicsordult volna a szememből ismét egy puska hangja töltötte be a szobát majd a tag aki lelőtte Luciannet holtan esett össze. Gyorsan hátra pillantottam és megláttam Niallet előre tartott fegyverre. Szóval ő volt az aki lelőtte.
De akkor a helységben elszabadult a pokol. Hirtelen egy csomó fekete kendős lepte el a házat és mindenki lőtt mindenre. Zayn és Niall nagyban benne volt a dologban, míg én és Harry, Louis segítségére siettem akit épp egy fekete kendős tag rugdosott a padlón. Szegény már annyira erőtlen volt, hogy még csak védekezni sem tudott. Szerintem annak örült, hogy még él. Ismét elő húztam a pisztolyomat és hátulról meglőttem a Louist ütögető tagot aki pár másodperc múlva holtan esett össze. Mi pedig Harryvel rögtön Louhoz siettünk.
- Kösz – nyögte ki Louis nagy nehezen.
- Semmi baj haver mindjárt kiviszünk innen – biztattam majd Harryvel együtt a válla alá nyúltunk és felhúztuk a földről.
- Csak ne add fel – kérlelte Harry miközben sietősen próbálta szedni a lábát.
Addigra Niall és Zayn egy csomó fekete kendős tagot elintéztek, de elég sok még mindig életben volt.
- Húzzunk el innen – kiáltotta Niall és Zaynel együtt felénk rohantak.
Elég lassan haladtunk ugyanis Louis éppen, hogy csak tudott mozogni. Megkönnyebbültem mikor újra az autóhoz értünk. Rögtön beültettük Louis hátra majd én és Harry is csatlakoztunk hozzá. Majd bevártuk Niall és Zayn máris a gázra taposott.
- Megúsztuk – nyögtem ki megkönnyebbülten, de hamar örültem.
Ugyanis Zayn éppen, hogy csak elindult máris két fekete autó kezdett el közeledni felénk. És körül vettek minket. Először az egyik jött belénk majd a másik.
- RÁZD MÁR LE ŐKET – ordította Harry.
- Próbálom. - kiáltotta Zayn, de már késő volt.
Az egyik autó olyan erősen jött nekünk, hogy Zayn elveszítette az uralmat a kocsi felett és egyenesen egy hatalmas árokba zuhantunk.
Hallottam ahogy a srácok ordítanak. Éreztem ahogy zuhanunk előre a semmibe. Végül egy erős ütés következett és többet nem tudtam kinyitni a szemem. Nem hallottam a srácokat, nem láttam semmit és nem éreztem semmit. Tudtam, hogy a mi időnk ezzel végleg lejárt...

19

ÉÉÉs itt is az utolsó előtt rész :/ igennn holnap vége a törinek :) szóval komizniii .......

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok Wolverhamptonba. Mióta minden héten idegorvoshoz kell járnom és
azt kell órák hosszat hallgatnom, hogy meg kell változnom, olyan érzésem van mintha kezdenék kimosni az agyam. Komolyan nincs saját gondolkodásom. Egész nap csak a szobámban fekszem és a plafont bámulom, miközben az anyám belém töm egy csomó olyan gyógyszert amit még a mai napig nem tudom, hogy miért is kell szednem.
Aztán itt van Micaela is aki szintén be akarja mesélni nekem, hogy más vagyok és nem a jó értelembe. A szüleim persze boldogok, hogy végre van valaki akivel normálisan el tudok beszélgetni. Hát igen tök szuper, hogy órák hosszat beszélgethetek egy olyan lánnyal aki élvezettel vagdossa az ereit majd hülye szöveget ír le a vérével. A csaj nem komplett! Tudom első ránézésre azt mondtam, hogy jól néz ki, de aztán közelebbről megismertem és rájöttem, hogy neki tényleg szüksége lenne egy diliházra.
Milyen ember már az aki csak szimpla jókedvből meg akar halni? Mert nem tud rá választ adni, hogy miért szeretne öngyilkos lenni. Tudtommal ha valaki öngyilkosságot akar elkövetni akkor annak van valami oka. De neki mi az oka?
Ráadásul örül neki, hogy végre korához illő ' társat ' talált. Igen az Ő szemében is egy dilis vagyok.
Pont ezért kezdek már én is bele törődni. El kell fogadnom azt a tényt, hogy innen én soha nem fogok tudni menekülni. Örök életemben egy őrültnek fogok titulálni. Sőt az egészben a legjobb már csak azt, hogy a szüleim örülnek, hogy ilyen közeli viszonyba kerültem Micaelával.
Komolyan senkinek nem tűnik fel, hogy kicsit sem izgat ez a csaj? Mert én ok nélkül nem ölnék meg senkit, de nála ez már kérdés. Ugyanis vannak olyan pillanatok mikor magában beszél, pedig ott ülök mellette és tökre beteg dolgokon töri az eszét. Soha nem hittem volna, hogy egyszer félni fogok egy lánytól. És az a lány Micaela.
Én még csak nem is tudok rá úgy tekintetni mint egy lányra akivel akár több is lehetne közöttünk. És tudjátok, hogy miért nem ? Mert Ő neki a napjai meg vannak számolva és Ő lesz az aki önmagával fog végezni. Pont ezért jár idegorvoshoz ugyanis neki tényleg szüksége van rá és a szülei csak segíteni szeretnének rajta mivel nem akarják azt, hogy a lányuk öngyilkos legyen csak azért mert elborul az agya és jókedvből elkezd egy késsel játszadozni.
Neki szüksége van a támogatásra, de azt a támogatást tőlem soha nem fogja megkapni. Lehet, - biztos, hogy a barátjának tart és azt hiszi, hogy én megértem. De számomra Ő csak egy beteg ember.
Az én barátaim Londonba vannak és lehet, hogy eddigre már bele törődtek abba, hogy örökre elveszítettek. Hisz hetek óta semmit nem tudnak felőlem. Ráadásul azt is tudják, hogy keresztbe tettem a Főnöknek és Ő simán ki tudna nyírni. Szóval szerintem azt hiszik, hogy meghaltam. És pont ezért nem is keresnek.
Esélyem sincs tudatni őket arról, hogy minden rendben van. Habár nincs is semmi rendben. Vissza akarok menni a barátaimhoz és újra élni a megszokott életemet ahol nem tekintenek dilisnek.

///

Ugyan olyan szokványos nap volt mint a többi. Vagyis én azt hittem, de mikor reggel az anyám azzal lépett be a szobámba, hogy hogyha van kedvem nyugodtan sétálhatok egy kicsit a városban, örömmel ugrottam a nyakába és máris rohantam ki a szobámból. Igen, örültem neki, hogy végre elhagyhatom a szobámat egyedül. Ugyanis egészen idáig csak a szüleimmel hagyhattam el a házat mivel úgy gondolták, hogy közveszélyes lehetek az emberekre.
Viszont most magam mehetek oda ahova akarok. Aha, de először még az apám kiürítette velem a zsebjeimet nehogy valami őrültséget csináljak. Erről annyit, hogy vissza tudok szökni Londonba.
De akkor is boldog vagyok, hogy végre oda mehetek ahova akarok. Igazából sehova nem akarok menni. Ezért csak zsebredugott kezekkel járkálok a városban és próbálom kiélvezni a friss levegőt. Itt lenne az esélyem, hogy vissza mehessek Londonba, de nem tudok megszökni. Pedig nekem muszáj vissza mennem valahogy. Csak az a kérdés, hogy hogyan.

Alkonyodik már mikor úgy döntök, hogy ideje haza mennem. Nincs hozzá sok kedvem, de szerintem a szüleim már úgyis megint gyanakodni fognak, hogy hol voltam ilyen soká. Szóval lassan sétálok haza és mikor a házunk elé érek ismét elmegy még csak az élettől is a kedvem. Ugyanis tudom, hogy megint minden kezdődik elölről.
Szomorúan nyitom ki a bejárati ajtót, de szokatlan csend fogad. Azt hittem, hogy anya már rögtön az előszobában fog várni, dühös pillantásokkal. De nem. Olyan mintha senki nem lenne otthon.
- Megjöttem! - kiáltom el magam, hátha senki nem vett észre. De ismét nem kapok választ.
Vállat vonok és úgy indulok meg a konyha felé. Éppen, hogy csak átlépem a ajtót mikor hirtelen valaki elém ugrik én pedig kis híján elesek. Ha Harry nem kapta volna el a karom tuti, hogy seggre ültem volna.
Na várjunk csak mit keres itt Harry? Gyorsan megrázom magam ugyanis először azt hiszem, hogy csak szellemeket látok. De mikor meglátom Harry zölden virító szemeit rájövök, hogy nem szellemmel van dolgom. A Fürtöske hatalmas mosollyal tárja ölelésre a kezeit én pedig gondolkodás nélkül vetem magam a nyakába. Örülök neki. Rettentően. Nem érdekel az, hogy egy kétszínű srác, nem érdekel az, hogy csak magát szereti. Eljött hozzám, csakis hozzám.
- Nehogy már engemet hagyjatok ki az ölelésből – hallom meg Niall hangját a hűtő felé én pedig rögtön elengedem Hazzát majd Niallre tekintek. A Szőke srác tényleg a hűtő mellett áll vigyorogva miközben épp egy joghurtot eszik. Azonban a pult mellett pedig Zayn áll.
Na várjunk csak mindegyikőjük itt van? Habár nem mindegyikőjük, ugyanis Louisnak hűlt helye. Az normális, hogy valami furát érzek Vele kapcsolatban? Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy történt vele valami. Valami nem jó.
- Most csak képzelődök vagy tényleg itt vagytok? - kérdezem egy kissé bátortalanul miközben a hajamba túrok azok hárman pedig közelebb jönnek hozzám. - Az anyám megint sok nyugtatót adott be és azért hallucinálok. Ti nem lehettek itt.
- De itt vagyunk, teljes életnagyságban – válaszolja Harry egyértelműen. - Viszont Te nagyon szarul nézel ki. - húzza el a száját. Ezt ha nem mondja magamtól nem tudok. Persze, hogy szarul nézek ki, hisz dilisnek titulának és úgy is viselkednek velem.
- Talán azért mivel a fekete kendősök meglőttek egy lónyugtatóval majd a zsaruk találtak rám akik értesítették a szüleimet azok pedig haza hoztak és úgy viselkednek velem mint egy őrülttel. Dili dokihoz járatnak meg nyugtatókat etetnek velem – mesélem megkönnyebbülten.
Olyan jó érzés, hogy végre valakik normálisan néznek rám és nem úgy mint egy őrültre. A srácoknak normális vagyok és tudom, hogy hisznek nekem és nem tekintenek rám dilisnek.
- Szóval akkor ezért nem tudtunk felőled semmit – gondolkodik hangosan Niall.
Én mondtam, hogy keresnek engem.  Pont ezért Ők az igaz barátaim. Már csak azt kell megtudnom, hogy hol van Louis és, hogy mi történt Luciannel.
- A szüleim bezártak a szobámba mivel közveszélyes vagyok az emberekre – vonom meg a vállam egyszerűen. Ők pedig halkan felnevetnek amit én nem tűrök jó szemmel. - Ez nem vicces. Az ágyhoz voltam kötve a kórházban és...
- Liam szükségünk van rád – szól közbe Zayn komoran én pedig rögtön abba hagyom a beszélést. Itt nagy gond van ha Zayn segítséget kér. Tudtam, hogy történt valami. Valami amiről én nem tudok, de ők igen. És most pont ezért vannak itt. És ennek a dolognak köze van Louishoz.
- Hol van Louis? - húzom össze a szemöldökömet kérdően azok pedig lehajtsák a fejüket szomorúan. Szóval vele van valami.  - Mi történt Vele? - kérdezem idegesen.
- Mikor Grahammal voltál és te leléptél a fekete kendősök nekünk támadtak. Engem leütöttek Őt pedig elrabolták – mondja Zayn komoran én velem pedig megszédül a világ.
Elrabolták a legjobb haveromat. Én pedig nem is tudtam róla. Szüksége lett volna rám. Hisz a barátja vagyok.
- De mégis miért pont Őt? - nyögöm ki nagy nehezen a szavakat.
Ez nem igazság. A fekete kendősöknek Graham kellett, nem pedig Louis vagy Lucianne.
- Azért mert azt hiszik vagy hitték, hogy Te majd rögtön a segítségére sietsz és átadod nekik Grahamot – magyarázza Zayn miközben én a tenyerembe temetem az arcomat.
Szóval miattam vitték el. Azért mivel azt hitték, hogy én jóban vagyok Grahammal ezért gondolták, hogy jó buli lesz ha elrabolják az egyik legjobb haveromat. Férgek.
- Szóval miattam – suttogom magam elé bámulva. Hallgatnom kellett volna rájuk mikor azt mondták, hogy ne segítsek Grahamnak mert csak még nagyobb bajt csinálok. És tessék most Louist kevertem a legnagyobb bajba. Kitudja, hogy mit csináltak vele azok az elmebetegek.
- Liam ne okold magad – mondja kedvesen Niall, de én csak felhorkantok. - Gőzöd sem volt róla, hogy Graham még a fekete kendősöknek is kell.
- De ez nem Louis bulija volt hanem az enyém. Engem kellett volna elrabolniuk – mondom keményen és mérgemben az asztalra csapok. - És mi van akkor ha már meg is ölték? Egyáltalán még él? - kérdezem és a három srácra pillantok.
- Pont ezért vagyunk itt – mondja Harry én pedig ránézek. - Rájöttünk, hogy hol tartják fogva, viszont mi hárman kevesek vagyunk annyi kendőssel szembe. A Főnöknek nem szólhatunk ugyanis rögtön kinyírna minket amiért átbasztuk. Csak magunkra számíthatunk. Meg kell mentenünk Louis hisz Ő is a banda tagja – Harry úgy beszél ahogy eddig még soha nem hallottam.
A hangja tele van félelemmel és hiánnyal amit Louis váltott ki. Mindig is tudtam, hogy közel állank egymáshoz, de most már biztos is vagyok benne. Igaza volt Lounak mikor azt mondta, hogy Harry egy jó fej srác csak közelebbről meg kell ismerni. És tényleg. Ugyanis ha Harry csak magát szeretné akkor most nem lenne itt és nem kérné azt, hogy segítsek.
- Szóval tudjátok, hogy hol van – mondom hümmögve. - Akkor gondolom azt is tudjátok, hogy kik és, hogyan őrzik.
- Szerintem négyen simán ki tudjuk őket hozni – mondja Zayn mire én értetlenül nézek rá.
- Őket? - kérdezem bizonytalanul.
- Hát Louist és Luciannet. Tudod Graham lánya – magyarázza Niall.
Gondolhattam volna, hogy Őt is elrabolták. De legalább Louisval együtt van ami azt jelenti, hogy nincs maga.
- Remek. Két embert miattam raboltak el csak azért mert segíteni akarta egy olyan embernek akit végül aztán mégis kinyírtak – mondom érzéketlenül és gúnyosan felnevetek.
Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Ráadásul már az apámat is utálom. Szóval feleslegesen rabolták el az egyik legjobb barátom. Nagy tapsot érdemelek.
- Ne sajnáltasd magad. Inkább szedd össze magad és segítsünk rajtuk – mondja keményen Zayn én pedig bólintok egyet és felállok, de aztán rögtön vissza is ülök mivel eszembe jutnak a szüleim.
- Ez mind oké, de mi lesz a szüleimmel?
- Eddig sem érdekelt, hogy mi van velük. Te mondat az előbb, hogy bolondnak néznek. Most komolyan itt maradsz ahol dilisnek tartanak, vagy inkább velünk jössz ahol elfogadunk olyannak amilyen vagy? - kérdezi Harry komoran.
Kezdem megkedvelni Harryt. Jó eddig is bírtam csak hát nem bíztam benne. De ezek után nagyot ugrott a szemembe. És igaza is van. A szüleim nem szeretnek már, ugyanis ha szeretnének akkor hinnének nekem. De nem hisznek hanem őrültnek tartanak.
Míg a srácok olyannak szeretnek amilyen vagyok. Pont ezért fontosabbak a számomra mint a szüleim. Az én családom a banda. És az egyik banda tagnak most szüksége van rám.
- Akkor indulás, hisz Louisnak szüksége van ránk – mondom keményen, de mielőtt elindulnék mind a hárman megölelnek. Még Zayn is akinek állítólag kő szíve van.
Boldog vagyok, hogy újra vissza kaptam őket az életembe. Viszont félek is ugyanis nem tudom, hogy hogyan fogjuk Louist viszont látni. Remélem nem késtünk el.
Soha nem bocsájtanám meg magamnak ha valami történne vele az én hülyeségem miatt. Mert én miattam vitték el.
Végül elengednek és sietős léptekkel indulunk meg Zayn autója felé. Ő rögtön beül a volán mögé míg Niall az anyósülésen foglal helyet és én meg Harry hátul. Végül pedig elindulunk London felé.
Oda ahol van az igazi életem. Ahol nem tartanak dilisnek. Ahol önmagam lehetek és nem kell megjátszanom magam. Lehet, hogy egy maffia csoport tagja vagyok, de legalább vannak igaz barátaim akik kiállnak mellettem és segítenek hogyha baj van...

18

- Liam, ma délután vár az orvos – nyitódik a szobám ajtaja és az anyám jelenik meg. Rögtön felugrok az ágyamról majd megindulok felé, Ő pedig hátrál egy lépést.
Egy hét alatt már hozzá kellett volna szoknom, hogy az egész család fél Tőlem és dilisnek tartanak.
Senki nem akar beszélni velem. Ráadásul bezártak a szobámba. Kajálni is csak akkor mehetek le mikor a család többi tagja már befejezte.
Félnek Tőlem ugyanis az orvosok szerint akár melyik pillanatban elborulhat az agyam, mivel hogy elvonási tüneteim lehetnek.
Igen, a kórházban szentül meg voltak győződve arról, hogy én egy kemény drogos vagyok. Hiába mondtam el vagy ezerszer, hogy én soha nem nyúlnék drogokhoz. Senki nem hitte el.
Állításuk szerint nem vagyok beszámítható és akár újra képes lennék embert ölni. Vicces mivel senki nem tudja rám bizonyítani azt, hogy azt a két fekete kendős tagot én lőttem le. A rendőrök szerint én csak véletlenül keveredtem oda, és a gyilkossághoz semmi közöm, mivel mikor megtaláltak totál ki voltam ütve a nyugtató miatt.
Igen az miatt a nyugtató miatt amivel az egyik kendős tag vállon lőtt. Olyan erős anyag volt, hogy hallucináltam tőle és két héten keresztül kómában voltam. Akkor hoztak haza Wolverhamptonba és akkor vizsgálták ki a szervezetemet amiből az jött le, hogy én egy kemény drogos vagyok.
Azért voltam az ágyhoz kötve mivel az orvosok szerint akár mikor rátámadhatok akár kire. És most is azért vagyok bezárva a szobámba, hogy  a körülöttem lévő emberek biztonságban legyenek.
A poén már csak az, hogy dilidokihoz kell járnom. Gőzöm sincs, hogy miért. A szüleim szerint muszáj mert akár még képes lennék önmagamban is kárt tenni.
Meg sem engednek semmit magyarázni. Senki nem hallgat rám. Pedig én jól vagyok és semmi baj nincs az idegrendszeremmel.
Én csak vissza akarok menni Londonba, hogy tudjam megkeresni Luciannet. Amúgy is a Főnöknek előbb utóbb úgy is fel fog tűnni, hogy leléptem. És Ő azt nem szereti ha valaki az emberei közül csak úgy lelép.
És még ott vannak a srácok is. Tudom, hogy már kerestek és hívtak is. De a szüleim az összes cuccomat elvették. Bele értve a pisztolyomat is. Szóval nincs semmi amivel értesíteni tudnám őket, hogy segítsenek rajtam. Pedig Ők tuti, hogy meg tudnának innen szöktetni.
- Milyen orvos? - kérdezem felhúzott szemöldökkel. Ugye nem akarnak tényleg diliorvoshoz elvinni? Engem oda nem fognak elvinni! Én nem vagyok őrült.
- Semmi különös. Csak beszélgetni fog veled – int egyet hanyagul a kezével, az én kezeim pedig ökölbe szorulnak.
- Szóval dili doki – mondom fogcsikorgatva és idegesen a hajamba túrok. Nekem nincs semmi bajom az elmémmel. Jól vagyok. Nem vagyok őrült. Mit nem lehet ezen megérteni? Az igazat úgysem fogom nekik elmondani. - Nincs rá szükségem. Te is jól tudod, hogy jól vagyok...
- Miért nem vetted be a nyugtatódat? - bök az asztalomon lévő fehér gyógyszerre.
Minek egyek nyugtatót mikor nincs rá szükségem? Akár mikor beveszem totál élő halottá változok. Órák hosszat csak fekszem az ágyamon miközben bámulok ki a fejemből. Beszélni nem tudok tőle és gondolkodni sem. Csak a falat bámulom és olyan vagyok mint egy hulla. De hát erre valók a nyugtatók nem? Igen a nyugtatók azoknak vannak akik tényleg őrültek. De én nem vagyok az!
- Talán mert nincs rá szükségem? - tárom szét a karom egyértelműen.
- Délután mikor vissza jövök, nem akarom látni – mondja anya majd sarkon fordul és ki akar menni az ajtón. De én utána futok, azonban késő. Ismét kulcsra zárja az ajtót.
- Anya ne csukj már be. Értsd meg, hogy nincs szükségem orvosra- kiabálok miközben mérgemben bele rúgok a csukott ajtóba.
Olyan mintha magamba ordítoznék. Úgysem figyel rám senki sem. Ha annyira érdekelne valakit, hogy mi van velem akkor nem zárnának be a szobámba és segítenének rajtam. De itt senki nem akar segíteni rajtam.
Milyen szülők már az ilyenek? Huszonkét éves vagyok szóval szerintem már van saját életem szóval tudom, hogy mi a jó nekem.
Ezzel a viselkedésükkel csak azt fogják elérni, hogy megutálom őket. Utálok bezárva lenni. Azt pedig még jobban utálom ha valaki nem hisz nekem. Már pedig itt senki nem hisz nekem.
Mérgesen vissza dőlök az ágyamra miközben fejemet a párnában fúrom és bele ordítok. Ez ha sokáig így fog folytatódni, tényleg bekattanok. Utálom a bezártságot, és ezt Ők is nagyon jól tudják.

///

Fogalmam sincs, hogy hány óra telhetett el mikor ismét kattan a szobám ajtajának a zárja én pedig rögtön felugrok az ágyamon és az ajtó felé fordulok. Ismét az anyámmal találom szembe magam.
- Indulunk – mondja fagyosan. Nincs esélyem menekülni. Tuti, hogy mindenre gondoltak már. Megforgatom a szemeimet és megindulok felé, de az Ő szemei megint a nyugtatón állnak meg amik még mindig ugyan úgy ott vannak az asztalomon. - Holnaptól előttem fogod bevenni! - mondja határozottan, én pedig válaszadás képen csak morgok egyet az orrom alatt.
Mellém lép és bök rajtam egyet, hogy végre induljunk. Sóhajtok egyet és engedem neki, hogy karon ragadjon. Vicces mivel amióta újra otthon lakok nem nagyon hagytam el a házat.
Ezért is örülök meg neki mikor végre szippanthatok egy kis friss levegőt. Ami igaz nem sok mert csak az autóig gyalogolhatok ahol már apa vár ránk. Anya benyom a hátsó ülésre, míg Ő az anyósülésre ül és elindulunk...valahova. Fogalmam sincs, hogy hova visznek.
Szomorúan bámulok ki az autó ablakán miközben azon gondolkodok, hogy mi történne akkor ha kiugranék a menő autóból és utána elfutnék majd stoppal vissza mennék Londonba. Érzem, hogy történt valami és, hogy a srácok már égen- földön keresnek.
Negyed órás autózgatás után érkezünk meg a wolverhamptoni kórházhoz. Először nem akarok kiszállni, de mikor apám megindul felém inkább önként szállok ki és hagyom, hogy az anyám megint karon ragadjon. Csak azért csinálja ezt mert tudja, hogy képes lennék megszökni mellőlük. Nem bíznak bennem, de kicsit sem bánt. Én nem akarok itt lenni velük és ezt nagyon jól tudják.
Csak leszegett fejjel követem a szüleimet a folyosókon, de mikor egy idegosztály feliratú ajtó előtt állunk meg, elkezdek hátrálni.
Én azt hittem, hogy ezt a dili doki témát nem gondolták komolyan. Pedig ezek szerint nagyon komolyan gondolták. Tényleg elhoztak ide, hogy kezeljenek ki. Komolyan ennyire őrültnek nézek ki?
- Én ide nem megyek be! - mondom határozottan és elkezdem hevesen a fejemet csóválni. A szüleim összenéznek, miközben apa kinyissa az ajtót ahol egy várakozó van. - Nem vagyok dilis!
- Nem rendezz itt jelenetet – mondja keményen apa és elkapja a karomat majd beránt a várakozóba ahol rajtunk kívül csak egy férfi ül mellette pedig egy lány lehajtott fejjel miközben a pólója ujjával játszik. - Ülj le szépen ide – apa szó szerint lenyom a lány mellé, de az még csak figyelembe sem vesz. Én se nagyon foglalkozok vele.
- De én nem akarok itt maradni – próbálok felállni, de az apám újra vissza nyom arra az átkozott székre.
Apa elkezd az orra alatt szitkolózni és hirtelen a lány mellett ülő férfi megszólal.
- Hagyd Geoff majd megszokja – jé ezek ismerik egymást? Csodás. - Micaela is pont az előbb cirkuszolt aztán kijött egy nővér és mindent elintézett. - már megint nővér aki nyugtatót fog adni? És ki az a Micaela? Hoppá csak nem ez a lány aki mellettem ül?
- Hányingerem van – mondom megsemmisülten. Esküszöm még a halál is jobb ennél. Én nem akarok egy dili dokival beszélgetni. Basszák meg én nem vagyok őrült!
- Liam! - szól rám erélyesen anya, de mikor vissza akarnék szólni neki a rendelő ajtaja ismét kinyílik és tényleg megjelenik egy nővér. Rám mosolyog, de csak még jobban elfog a rosszulét mikor meglátom a mosolyát.
- Megkérném a szülőket, hogy fáradjanak be velem – mondja mire a három felnőtt teljesíti a kérését és bemennek a nővér után a rendelőbe.
Így én csak ketten maradok a lánnyal, vagyis Micaelaval. Nem állom meg, hogy ne forduljak oldalra és tanulmányozzam át a számomra ismeretlen lányt. A méretéhez képes elég hosszú pólót visel. Mármint a póló ujja eléggé hosszú így a kezeit nem is lehet látni. Ráadásul a hosszú barna haja is az arcába lóg és esze ágában sincs kifésülni onnan. Talán Ő tényleg dilis. Vagyis szerintem eléggé olyan formája van. Tudom bunkó vagyok, de akkor is.
- Nem fogod megszokni – szólal meg hirtelen. Lehet, hogy a kelleténél többet bámultam ugyanis hirtelen hátra csapta a haját majd tekintetét rám emelte én pedig még pislogni is elfelejtettem. Szép arca volt. Nagyon szép. Ráadásul a szemei is gyönyörűek voltak.
- Mit nem fogok megszokni? - köszörülöm meg a torkom és elkapom a pillantásomat az arcáról. Nem bámulhatom Őt ilyen megbabonázva. Hisz még csak nem is ismerem. Lehet, hogy tényleg egy őrült.
- Ezt az egészet. Itt úgy viselkednek veled mintha tényleg egy őrült lennél. Hiába nem vagy az senkit nem érdekel – magyarázza és ismét elkezdi húzogatni a pólóját.
Szóval akkor Ő nem is dilis. Hál Isten. Akkor nem csak én vagyok ilyen, hogy véletlenül vagyok itt.
- Én nem vagyok őrült. Csak a szüleim...
- Azt hiszik, hogy drogozol és, hogy embert öltél – fejezi be helyettem és bujkáló mosollyal az arcán.
Meglepődök ugyanis gőzöm sincs, hogy ezt honnan tudja. Hisz még csak nem is ismerjük egymást. Akkor meg honnan tudja? Ez félelmetes.
- Honnan tudod Te ezt? - kérdezem elképedve.
- Hahó ez Wolverhampton, itt mindenki mindent tud – mondja egyértelműen.
Hát ez is igazat. Ebben a városban egy csomó pletykás ember él. Mindig is utáltam őket ugyanis sokszor hazugságokat terjesztettek. Mindenkinek meg van a maga kis élete. Nem tudom, hogy miért kell kifordítani az igazságot.
- És Te is elhiszed? - kérdezem csendesen. Elég fura vele így beszélgetni ugyanis mióta megint otthon vagyok senkivel nem beszélgettem normálisan. Szóval ez most fura. Viszont örülök neki. - Szerinted is úgy nézek ki mint egy őrült drogos aki jókedvből gyilkol embereket? - az utóbbi igaz rám, de a drogozós rész nem.

- Szerintem Te pont annyira vagy normális mint én – vonja meg a vállát egy mosoly kíséretében.
Ez most jó vagy nem? Mert én nem tudom, hogy Ő miért van egy dili orvosnál. Én semmit nem tudok róla szóval nem tudom, hogy örüljek-e neki, hogy annyira vagyok normális mint Ő.
- És ez jó? - kérdezem értetlenül.
- Hát az itteni ember szerint nem. Pont ezért kell most itt ülnünk – válaszolja. Sejtettem, hogy nem jó, hogy normálisak vagyunk. - Ők nem szeretik ha valaki más.
- De én tényleg csak egy félreértés miatt vagyok itt – mondom keményen. - A szüleim őrültnek tartanak, de magam se tudom, hogy miért. Egész nap bezárva tartanak a szobámba és félnek tőlem. - mondom reménytelen. Még így hangosan kimondani is rossz.
- Velem se beszélnek sűrűn. Sőt az apám minden nap elmondja, hogy az lenne mindenkinek a legjobb ha végre becsuknának egy elmegyógyintézetbe. - meséli, de olyan halkan, hogy én is csak alig hallom.
Mekkora paraszt apja van már.  Komolyan leszívelné azt ha a saját lányát becsuknák egy elmegyógyintézetbe? És én még azt hittem, hogy csak a szüleim bolondok.
- De mégis miért? - kérdezem elképedve? - Mi történt ami miatt ezt mondja? - faggatom, de erre a kijelentésére ismét lehajtsa a fejét. Úgy néz ki, hogy nem akar róla beszélni. De miért nem?
- Nem beszélek róla ha nem gond – mondja végül, de nem néz rám.
- Oké ahogy gondolod – válaszolom egyszerűen. - De ha egyszer úgy gondolod én szívesen meghallgatlak – simítom meg a kezét barátságosan Ő pedig hálásan rám néz. Jó érzés mosolyogni látni. Jesszus miket beszélek?
Hisz nem is ismerem. Egy rövid beszélgetésből nem lehet valakit megismerni. Meg amúgy is rögtön titkolózik előttem. Akkor meg mégis mit akarok vele?
Ez a környezet totál betesz nekem. Hamarabb le kell innen lépnem mint ahogy én azt terveztem. Már csak azt kell kigondolom, hogy hogyan lépjek le.
De sietnem kell mert tényleg megbolondulok és kár lenne értem. Vissza kell mennem Londonba!

17

Sziaaaaa!!! Mint ahogy tegnap említettem fura részek következnek :)) szóval ne lepődjetek meg :P és már csak 3 rész van hátra :/

- Liam? - hallom meg a nevem ismét.
Valaki elég kitartóan szólongat. De én nem akarom kinyitni a szemem. Nem örökké aludni akarok. Nem akarok felébredni és újra fájdalmat érezni. Mert ha most felébredek akkor megint szembesülnöm kell a fájó valósággal.
A valósággal ahol miattam halt meg két kislány mivel én megöltem az apjukat. Ahol megütöttem egy lányt a makacsságom miatt. Ahol kitudja hány embert öltem még meg ok nélkül. Ahol engedtem, hogy elrabolják Luciannet.
Miattam rabolták el Őt is, ugyanis ha szóltam volna valakinek akkor nem történt volna meg. De nem én ismét makacs voltam és magam akartam learatni a babérokat. Lehet, hogyha szóltam volna a Főnöknek akkor meg tudtuk volna menteni Graham lányát.
És mi történt? Grahamot is megölték és a lányát is elrabolták. Szóval senkinek nem segítettem. Sőt inkább még nagyobb bajba kevertem mindenkit.
Látjátok pont ezért nem akarok felébredni. Utálom az életemet és inkább meghalnék. Mindig mindent elcseszek.
Minek kellett nekem Londonba költöznöm? Vagy azon estén mikor megláttam Louis és Zayn abban a parkban, Louis miért nem engedte meg Zaynek, hogy ott helyben megöljön? Bár engedte volna. Akkor most nem érezném magam ennyire szarul. Én nem vagyok ilyen! Nagyon nem!
Pedig sajnos,de. Embereket ölök meg ok nélkül csak azért mert a szaros kis életemet akarom megvédeni. Senki más nem érdekel csak saját magam.
Mégis miért változtam meg ennyire? Pont én, aki Wolverhampton legfélénkebb sráca volt? A szüleim nem így neveltek.
Borzalmas ember vagyok. Engem kellett volna a fekete kendősöknek elrabolniuk, nem pedig Luciannet. Bele sem merek gondolni, hogy mit csinálhatnak vele.
Soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak ha megölik. Mert ha ez megtörténik akkor annak is én leszek a hibája.
Muszáj segítenem rajta. Meg kell őt keresnem és meg kell védenem.  Elég könnyen hangzik. Csak remélem, hogy még nem késtem el.
Tényleg azt sem tudom, hogy hol vagyok és, hogy mi történt velem. De ahhoz, hogy ezt megtudja ki kell nyitnom a szemeimet. Na hajrá.

A szemeimet lassan nyitom ki, de a vakító fényeken kívül semmit nem látok. Pár percig csak hunyorogva pislogok párat végül pedig tisztulni kezd a kép. Újra vissza nyerem a látásomat, de amit látok kicsit sem tetszik.
Egy hatalmas fehér szobában fekszek, miközben az ágyam köré különféle műszerek vannak felállítva amik lassan sípolnak. Szemeim végül megakadnak a kezeimen amiből szintén csövek lógnak ki. Jobban mondva infúziós csövek.
Én most kórházban vagyok? Ki hozott engem ide? Nekem nincs semmi bajom!
Oldalra pillantok és szembe találom egy orvossal. Akkor biztos Ő az az árnyék akit az előbb láttam. Ez a helyzet nekem kicsit sem tetszik. Utálom a kórházakat. Ráadásul azt sem tudom, hogy mi bajom és, hogy miért vagyok itt.
- M..mi történt? - a szám ki van száradva és eléggé nehezen megy a beszéd. A dokira pillantok aki csak komoran néz vissza rám. Miért néz rám ilyen furán?
Azonban mielőtt ismét kérdésekkel tudnám bombázni a kórterem ajtaja kivágódik és kis híján megint elájulok mikor szembe találom magamat a szüleimmel és a nővéremmel.
Anyám rögtön az ágyamhoz siet, miközben apa az ablaknál áll meg, Ruth és Nicola pedig a szoba végében maradna.
Itt nekem valami nem tetszik. Egyikük sem mosolyog vagy akarnak megölelni. Nem, úgy néznek rám mint egy őrültre.
Mi a fészkes fene történt amiért mindenki ilyen furán néz rám? Nem emlékszem semmire. Egyáltalán mit keresnek a szüleim Londonba? Nem szabadna itt lenniük. Ez veszélyes ugyanis a Főnök akár mikor megtalálhatja őket. Inkább menjenek vissza Wolverhamptonba. Ott biztonságban vannak. De azért örülök neki, hogy újra láthatom őket. Elég régen találkoztunk már utoljára.
- Hogy érzed magad? - kérdezi végül anya, de még mindig az ágyam végében áll. Olyan mintha nem merne a közelembe jönni.
Oké szerintem csak én reagálom túl a dolgokat. Miért félne már tőlem a családom?
- Furán – válaszolom a kérdésére és meg akarom vonni a vállam, de éppen hogy csak megmozdítom mikor éles fájdalmat érzek ott. Mi a fasztól fáj ennyire a vállam? Feljebb akarok ülni az ágyon, de valami nem engedi. Mi a fene folyik itt?
- Csak semmi hirtelen mozdulat – szól közbe a doki figyelmeztetően.
Kérdően összehúzom a szemöldökömet, ugyanis nem értem, hogy mire célzott. Túl kíváncsi vagyok ezért a kezemmel lassan a takaró alá nyúlok és kis híján sokkos állapotba kerülök.
Az ágyhoz vagyok kötve!  Úgy mint az őrültek egy őrültek házába. Láttam már sok horror filmet és azokban van ilyen mikor valaki egy idegbeteg. Na várjunk csak...én most akkor egy elmegyógyintézetbe vagyok? Azt hiszik, hogy őrült vagyok?
- Mi ez az egész? - kérdezem idegesen és próbálok mozogni, de semmi. Ez nem vicces.Nagyon nem vicces. Valami történt amiről én nem tudok. De nekem mindenről kell tudnom. Miért vannak itt a szüleim? Miért néz mindenki így rám? - Miért vagyok az ágyhoz kötve? És hol vagyok? - pillantok a dokira, majd a szüleimre és a nővéreimre. Először senki nem akar válaszolni. De mikor észre veszik, hogy minél idegesebb leszek úgy döntenek, hogy ideje engem is beavatni a dolgokba.
- Először is nyugodj le – szólal meg az anyám keményen. Mégis, hogy nyugodjak meg? Az ágyhoz vagyok kötve!
- Anya az ágyhoz vagyok kötve! Mégis, hogy kérheted azt, hogy nyugodjak meg? - fújom ki a levegőt idegesen, de nem állok meg hanem feszegetem a testem, hogy tudjak szabadulni.
- Ez csak óvintézkedés, hogy téged védjünk meg – mondja az orvos komoly arccal.
Engem védjenek meg? Mégis mitől kell engem megvédeni? A maffia csoport tagja vagyok akik egy csomó embert öltek már meg. Tőlem kell másokat megvédeni.
- Mi van? Kitől kell engem megvédeni? - kérdezem értetlenül.
- Saját magadtól – válaszolja apa.
A szemöldököm az egekbe szökken és minél hülyébben érzem magam. Önmagamtól kell magamat megvédeni? Valaki magyarázza már el, hogy mi ez az egész mert esküszöm engem nem érdekel, hogy az ágyhoz vagyok kötve. Simán kijutok innen.
- Liam két hete kómában voltál ugyanis annyira be voltál drogozva. Az orvosok már azt hitték, hogy soha nem fogsz felébredni a nyugtató miatt – meséli anya az én pupilláim pedig kitágulnak. Két hétig kómában voltam? Én nem drogozok! Soha nem nyúlnék hozzá. Rühellem a drogos embereket.
- De én nem is drogozok – vágom rá gondolkodás nélkül.
- Pedig a vizsgálat eredményei nem ezt mutatták. Mikor a rendőrök megtaláltak abban a házban, eszméletlenül feküdtél és hallucináltál – ház? Rendőrök? Hallucináltam? Én ezekre miért nem emlékszem?
- Én nem emlékszem – mondom idegesen. Az az utolsó emlékem az, hogy a fekete kendősök nekem támadnak majd elviszik Luciannet.
- Akkor gondolom arra sem emlékszel, hogy megöltél két embert – suttogja az apám komoran.
Hú. Szóval a szüleim megtudták. Akkor most már érthető, hogy miért néz rám mindenki ilyen furán. Tudják, hogy embereket gyilkolok. Vajon azt is tudják, hogy a maffiához tartozom?
- Megmagyarázom...- nyögöm ki, de apa nem engedi befejezni.
- Gyerünk magyarázd meg, hogy miért hagytad ott a főiskolát két éve. Magyarázd meg, hogy miért tartasz pisztolyt és kést a nadrágodban. Magyarázd meg, hogy honnan van annyi pénzed. Magyarázd meg, hogy miért drogozol. Magyarázd meg, hogy miért öltél meg két embert.
Apát még soha nem hallottam így beszélni. Ráadásul nem velem. A hangjából sugárzik a gyűlölet és a csalódottság. Pedig ez nem is az egész történetem. Ők csak a negyedét tudják a valóságnak. Ez semmi ahhoz képest amiken én már keresztül mentem. Azt hiszik, hogy csak két embert öltem meg.
Mit csinálnának ha tudnák a teljes igazságot? Amúgy is ha ezt mind tudják akkor, hogyhogy nem adtak fel a rendőrségen? Aki gyilkos az börtönbe való.
- Megérdemelnéd a börtönt, de a rendőrök nem foglalkoznak az üggyel mivel nem tudják rád bizonyítani, meg aztán totál beszámíthatatlan állapotban voltál – folytatja tovább, de nem néz a szemembe. Szóval szó nélkül tűrte volna ha becsuknak. Milyen rendes apa. Én meg még segíteni akartam a barátján.
- Mibe keveredtél Liam? - kérdezi kedvesen anya és közelebb lépked az ágyhoz. - Miért drogozol? Ha most nem találnak rád akár meg is hallhattál volna. Vagy szerinted ez jó buli ha belövöd magad lónyugtatóval?
- Lónyugtató? - kérdezem bizonytalanul. Szóval a fekete kendősök azzal lőttek meg. Akkor nem csodálkozok rajta, hogy olyan hülyeségek jártak az agyamba. - Nem vagyok őrült, hogy olyanokkal károsítsam magam.
- Pedig mégis megtetted – válaszolja a doki.
- Nem én csináltam... - mondom idegesen én ismét próbálok kiszabadulni, de megint nem sikerül. - Megtenné valaki, hogy eloldoz ettől az ágytól ugyanis nekem sürgős dolgom van – mondom keményen és a szobában tartózkodókra pillantok, de senki nem akar segíteni. - Ti pedig nyugodtan haza mehettek – fordulok a családom felé, de azok csak összenéznek.
- Liam otthon vagyunk – mondja anya csendese.
Otthon? Mégis hol van az az otthon? Ők most hozzám költöztek Londonba vagy mi?
- Ti Londonba költöztetek? - kérdezem bizonytalanul.
- Nem, Te költözöl újra haza Wolverhamptonba ugyanis...ugyanis sajnos nem vagy beszámítható – folytassa anya. Kényszerből felnevetek és azt várom, hogy nevessenek velem, de senki nem nevet velem.
Az anyám most azt mondta rám, hogy őrült vagyok? Vagy csak én hallottam félre? Biztos csak én. És azt is csak félre hallottam, hogy most Wolverhamptonba vagyok. Nekem ott nincs semmi keresnivalóm. Ugyanis meg kell mentenem Luciannet.
- Nem vagyok vicces kedvembe. Szóval engedjetek már el és Ti meg húzzatok haza Wolverhamptonba...- mondom bunkón.
- Liam az orvos szerint nem vagy beszámítható ami azt jelenti, hogy akár mikor neki támadhatsz az embereknek. A drog tönkre tette az agyadat – mondja az apám szégyenkezve.
Oké kész végem van. A családom őrültnek tart! A saját családom. - Ezért segítségre szorulsz.
- NEM VAGYOK ŐRÜLT! NINCS SEMMI BAJOM. TI VAGYTOK AZ ŐRÜLTEK AMIÉRT NEM HISZTEK NEKEM. SZÓVAL AZONNAL ENGEDJETEK EL MERT CSÚNYA VÉGE LESZ – ordítok és elkezdek rángatózni, hogy tudjak kiszabadulni. Ezt követően az orvos közelebb lépked.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy normális vagy – mondja Ruth rossz állóan.
- TE CSAK NE POFÁZZ NEKEM BÜDÖS KURVA – vágom oda a sértő szavakat a nővéremnek. Ő elfehéredik és csúnyán rám néz, miközben az anyám a szája elé kapja a kezét. Leszarom, hogy most megsértettem. Bassza meg egy ágyhoz vagyok kötve és mindenki dilisnek tart. Az orvos ismét lép egyet felém. - MAGA MEG NE KÖZELÍTSEM HOZZÁM MERT KIRÚGOM A FOGAIT – kiabálok az orvosra és eszeveszett mozgásba kezdek, hogy tudjak kiszabadulni a fogságomból.
- Liam – kérlel anyám, de én meg sem hallom.
- ENGEM SENKI NEM TARTHAT ITT. ÚGYIS KISZABADULOK ÉS VISSZA MEGYEK LONDONBA!!! - rúgok egyet a lábammal.
De mikor ezt megteszem az orvos egyesével ki akarja tessékelni a családomat a helységből, de azok nem mozdulnak. Csak sokkolva nézik a szenvedésemet miközben én próbálok szabadulni. Miért pont engem kötöttek ehhez az ágyhoz? Én nem vagyok őrült!
- Nyugalom – szólal meg ismét az orvos és egy injekciós tűvel közelít felém. Esélyem sincs menekülni. Egy ügyes mozdulattal nyomja a kezembe én pedig tehetetlen vagyok. - Ettől majd szépe  megnyugszol – paskolja meg a takarómat. És igaza van.
Ugyanis pár perc múlva nem érzem a testem és beszélni sem tudok. Csak fekszem mint egy darab fa miközben a könnyeim csurognak és a családomra pislogok. Nyugtatót adnak mert őrültnek titulálnak. És nem mehetek el innen. Ugyanis idegbetegnek tartanak akinek segítségre van szüksége...

16

Szóóóval itt is vagyok a kövi résszel :D Mielőtt valaki tök dilisnek titulálna a rész elolvasása után, csak úgy szólok h a kövi részben megtudjátok, hogy ez a rész miért lett ilyen fura. Mert fura lett és szerintem sokat elmeháborodottnak fogtok gondolni, de én már a történet elején mondtam, hogy ez egy más milyen történet. És a többi rész is ilyen fura lesz :P de azért komizniiiiii

/Liam Payne/

Érdekes! Nagyon érdekes! Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy mi történt velem, de ha meghaltam és már a mennyországban vagyok, akkor imádom ezt a helyet. Semmi fájdalom és félelem. Csak én vagyok körülöttem pedig egy hatalmas nagy fényesség ami nyugalmat ad.
Imádom ezt az állapotot. És tudjátok miért? Mert a nagy vakító fényen kívül másra nem tudok gondolni. Semmi olyanra ami fájdalmat tudna okozni.
De vajon mégis miért vagyok én ezen a helyen? És miért hallok tompa hangokat? Tényleg meghaltam? És én most tényleg a mennyországban vagyok?
Nem tudom. De miért vagyok itt magam? Ez azért kezd egy kicsit félelmetes lenni.
Ajaj és kezdek érezni. Igen, érzek valamit a testemen. Egy éles fájdalmat.
Egy fájdalmat ami miatt a vakító fény kezd szerte foszlani az én elmémet pedig ellepik valami ködös foltok.
Foltok amiket nem látok, de minél jobban koncentrálok rájuk annál jobban tisztulnak ki és képpé növik ki magukat. Képfoszlányok amiket nem látok tisztán, de látom, hogy emberek vannak rajtuk.
Számomra ismeretlen emberek. Lehet csak azért ismeretlenek mert túl mosott még az összhatás.
Én tudni akarom, hogy kik szerepelnek azokon a képeken! Na várjunk csak, mik ezek a tompa hangok?
Hangok amik a nevemet szajkózzák. Igen, azt suttogják , hogy Liam.
Liam! Az én vagyok!
Válaszolni akarok, hogy hallom amit mondanak, de egyszerűen nem hagyja el hang a torkomat. Ez félelmetes! Azt akarom, hogy tudják, hogy hallom őket és, hogy élek.
Mert élek! Csak azt nem tudom, hogy most miért vagyok itt ezen a helyen. A helyen ahol az előbb még minden fényes volt, míg mostanra teljes sötétség vesz körül.
Újra a képfoszlányokra koncentrálok amik már mozognak is. Egy srác akinek a kezében pisztoly van és rám szegezni. Na várjunk csak...az a srác nekem szörnyen ismerős.
Hát persze, hogy ismerős hiszen én vagyok az. De ha én vagyok az akkor miért szegezek önmagamra pisztolyt? Vagy lehet, hogy engem most senki nem lát? Akkor én most egy szellem vagyok? De miért látom saját magamat? És mik ezek a képek?
Én most álmodok, vagy tényleg meghaltam? Valaki könyörgöm mondja már el, hogy mi folyik itt mert megőrülök. Nekem a testemben kéne lennem, nem pedig kívülről kellene néznem a jeleneteket.
De hiába kiabálok semmi nem történik. Mindeközben a képen lévő énem megszólal...

- Utolsó kívánság? - kérdezi a képen szereplő Liam egy gúnyos mosollyal az arcán miközben ujját a ravaszra teszi. És én akkor veszem észre, hogy a földön egy férfi fetreng könnyektől áztatott arccal. Várjunk csak...erre én emlékszem. De akkor miért kell végig nézem még egyszer?
- Nekem gyerekeim vannak akiknek rajtam kívül nincs senki másuk. Ha engem most megöl akkor magukra maradnak és éhen halnak...- pillant fel a férfi az emlék Liamra akinek ugyan olyan rezzenéstelen az arca mint egészen idáig volt.
Az a féfi sírt a szemem láttára és én nem sajnáltam meg. Én nem akarom végig nézni ahogy gyilkolok. Eléggé szívszorító látvány így végig nézni. Komolyan voltam olyan kőszívű, hogy nem sajnáltam meg? Igen, voltam.
- Erre akkor kellett volna gondolnia mikor kölcsön kért tőlünk. - válaszolja az emlék Liam az ujja pedig már majdnem meggörbül ami azt jelenti, hogy másodpercek válasszák el attól, hogy meghúzza a ravaszt.
- Ha engem megöl, akkor a gyerekeimet is megöli. Annyira szívtelen pedig maga sem lehet, hogy kiont két kisgyerek életét – mondja a földön fetrengő férfi verejtékező homlokkal. Azonban az emlék Liamet nem hatja meg. Mosollyal az arcán húzza meg a ravaszt és a golyó rögtön szíven találja a férfit aki összeesik. De miközben haldoklik még utoljára szólásra nyissa a száját – Szenvedni fogsz a tetteid miatt. - és végleg lehunja a szemeit.

Az emlék rögtön eltűnik én pedig éles fájdalmat érzek a vállamba. Olyan mintha valaki engem is eltalált volna. Mérhetelen fájdalmat érzek. Egy fájdalmat ami elől nem tudok menekülni.
Ismét ordítani akarok, de nem tudok ugyanis megint egy képfoszlány tör felszínre. De most egy  számomra ismeretlen helyen találom magamat.

Egy ház ami inkább néz ki egy kísértet tanányak mint egy családi háznak. Por és kosz borít mindent amitől csak még félelmetesebb lesz az egész összhatás. Soha nem jártam még itt. Az emeletről hangok szűrődnek le, méghozzá gyerek hangok. Nem tudom miért, de elindulok ugyanis kíváncsi vagyok. Pedig ez nem is az én emlékem, de most úgy látszik mindenki emlékjébe csak úgy bele tudok menni és végig tudom nézni.
- Éhes vagyok – nyöszörgi egy szőke hajú kislány miközben a térdeit ölelgeti. Valahonnan annyira ismerős a szeme. De honnan? - Apa mikor jön haza? - kérdezi a fekete hajú kislánytól aki egy picivel idősebb tőle. Ó, ne. Ez a két kislány az a gyerek akiknek az apjukat az előző emlékembe öltem meg.
Szóval a férfi akkor igazat mondott. Igazat mondott mikor azt mondta, hogy a gyereki éhen fognak halni ha most Őt megölöm.
- Soha – válaszolja a fekete hajú kislány. Így első ránézésre Ő alig lehet öt éves, míg a másik szerintem jó ha a hármat betöltötte. Szívszorító látványt nyújtanak ahogy a földön ülnek korgó gyomorral. De ha ennyire éhesek miért nem szólnak valakinek? - Magunkra maradtunk húgi. Apa soha nem fog haza jönni, rajtunk pedig senki nem akar segíteni ugyanis az emberek szemébe csak két koldus vagyunk. - oda akarok hozzájuk menni és meg akarom nekik mondani, hogy tartsanak ki mert én segíteni fogok rajtuk.
De nem tudok a közelükbe menni ugyanis ezt követően ismét a ház alagsorában találom magam. Nem látom a kislányokat. Helyette egy kopaszodó férfi nyissa ki a bejárati ajtót és szólongat valakit. Meg akarom mondani neki, hogy két kislány az emeleten vannak és éheznek. De még mindig nem tudok beszélni. Bassza meg az a két lány haldoklik! Valakinek segítenie kell rajtuk. Nem halhatnak meg. Nem miattam! Istenem miért nem hittem az apjuknak? Ha elhittem volna akkor nem öltem volna meg és akkor ez a két kisgyerek most nem szenvedne.
A kopaszodó férfi szeme megakad a lépcsőn.  Végre! És elindul majd lassan szedi a lépcsőfokokat. Mintha félne valamitől. Én is követem ugyanis látni akarom azt mikor a két kislány arca felvirul, hogy valaki segít rajtuk.
A férfi benyit az első szobába ahol az előbb láttam a két kislányt. Szorosan a nyomába vagyok és várom, hogy halljam meg a hangjukat. De semmit nem hallok. Csak azt látom ahogy a férfi a fejét csóválja.
Még közelebb lépkedek az ajtóhoz és akkor látom meg a két kislányt a földön feküdve összeölelkezve. Csak alszanak! Igen azért fekszenek a földön összeölelkezve mert mélyen alszanak. Nem pedig azért mert meghaltak. Nem halhattak meg. Miattam nem! Én nem engednék meghalni egy kisgyereket!
A férfi melléjük lépked majd gyengéden megrázza őket. A fekete hajú kislány szája lila a hidegtől és mind kettőjük teste hófehér. Gyerünk mozzgassa már őket erősebben! Keltse életre őket!
Azonban ismét ráz rajtuk egyet és az én testembe megint érzek valami fájdalmat. De ez a fájdalom már sokkal erősebb mint az előző volt. Ordítok és azt akarom, hogy legyen vége ennek.
Nem bírom. Túl erős a fájdalom és olyan mintha soha nem akarna abba hagyni. Miért érzem ezt?
És miért fáj még a lelkiismeretem is?
Na vajon miért? Mert megöltem két kislányt. Én miattam haltak meg. Csakis az én kőszívem miatt.
Az apjuk könyörgött, hogy ne öljem meg mert a lányainak szüksége van rája, de én nem hallgattam meg. Sokkal jobban érdekelt a szaros kis életem.
Ezt soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Miért kellett ezt most nekem végig néznem? MIÉRT? Azért, hogy még jobban szenvedjek?

El akarok erről a helyről tűnni! Most azonnal. Nem akarok még több emléket végig nézni. De hiába. Nem tudok menekülni. És ismét egy újabb emlék tör felszínre.
Ismét önmagammal találom szembe magam. Miközben előttem és vörös hajú lány áll akinek arcáról patakokban folynak le a könnyek.
Ezt a jelenetet már láttam valahol, úgy ahogy ezt a lányt is.
Ő Natalie!
Az exbarátnőm aki elárult a liverpooli maffiának és aki miatt megölték a nagybátyámat. De most megint minek kell ezt megnéznem?
- Liam könyörögve kérlek hallgass meg – Natalie mélyen az emlék Liam szemébe néz aki viszont nem viszonozza a nézést. Helyette az ezüst késének a pengéjével játszik. Élvezi ahogy az ujját húzogatja rajta. - Esküszöm mindent meg tudok magy...
- Elárultál pedig tudtad, hogy szeretlek – kezdi az emlék Liam és végre a lányra emeli a tekintetét. Tényleg szerettem őt. Imádtam a szeplőit az arcán és éjjelente mikor nem tudtam aludni mindig a szeplőit számolgattam. Soha nem hittem volna, hogy egy perc alatt képes vagyok valakit annyira megutálni, hogy akár még meg is tudnám ölni. Hát Nataliet abban a pillanatban képes lettem volna megölni. - Miattad ölték meg a nagybátyámat. Te pedig csak röhögtél a markodban. Utállak Téged! - emlék Liam a kést a farmerja zsebébe dugja és gyilkos pillantást küld a lányra.
- Beszél...- nem engedi befejezni Natalie mondatát. Helyette felmeli a kezét és a következő pillanatban egy hatalmas pofont kever le a lánynak. De akkorát, hogy az a földre esik és az arcán ott virít egy hatalmas piros tenyér nyom.
A lány felzokog az emlék Liam pedig diadalittas vigyorral az arcán hagyja ott a földön.
Én pedig ismét kínokat élek át. Megütöttem egy lányt csak azért mert átverve és megalázva éreztem magam. Esélyt sem adtam Natalienek, hogy magyarázza meg.
Hogy voltam képes megütni Őt? Én nem vagyok ilyen. A szüleim soha nem arra neveltek, hogy verekedjek. Ráadásul nem arra, hogy lányt üssek meg. Utolsó féreg az aki megüt egy nőt!
És én megütöttem! Egy féreg vagyok.
Az egész testemben eluralkodik a fájdalom. A fájdalom ami majd szét tép. Ha tehetném odítanék, de nem tudok. El kell viselnem a kínlódást.

Megérdemlem a halált. Már rég meg kellett volna halnom ugyanis nem érdemlem meg az életet. Ezek után meg pláne nem. Annyi embernek okoztam fájdalmat az évek során. Ráadásul úgy, hogy bele sem gondoltam abba, hogy mit csinálok.
És tudjátok mit? Örülök neki, hogy most így ezeket végig tudtam nézni. Igen örülök neki mert így legalább tudom, hogy mekkora egy állat vagyok. Gyűlölöm magamat. Ha tehetném vissza fordítanám a múltat és soha nem jönnék el Wolverhamptonból.

Ismét hallom a nevemet és az emlékfoszlányok rövidesen eltűnnek. Helyette jön egy sötét múlt én pedig kezdem újra érezni a testem.

A vállam még mindig fáj és megjelenik előttem Ricardo Graham ahogy a klubban beszélgetünk és megkér, hogy vigyázzak a lányára. Aztán Zayn és Louis akik a fekete kendősökkel bajlódnak. Majd London utcái ahogy a motrommal szelek végig rajta. Majd egy ház ahol találkozok a kissé bolond Lucianne Grahammal. Akit meg akarok menteni, de a házból nem jutunk ki, ugyanis nekünk támadnak a fekete kendősök. Megígérem neki, hogy nem esik bántódása, de mikor ez a mondat elhagyja a számat az egyik kendős tag meglő...és nem emékszem másra.
Mi történt Luciannel? És engem mivel lőttek meg,  tuti, hogy nem rendes golyó volt mert akkor meg kellett volna halnom.
De én határozottan élek ugyanis érzem a testemet. Ráadásul emlékszem is a történtekre. Akkor mégis mi a franc történt velem?
Megőrültem? Szerintem igen.
Nem akarok felébredni. Nem akarok érezni. Örökre aludni akarok. Ha most kinyitom a szemem akkor megint minden kezdődik elölről. De muszáj kinyitnom a szemem ugyanis meg kell tudnom, hogy hol van Lucianne. Megígértem neki, hogy segítek rajta és ezt be is tartom. Neki semmi köze az apjához.
Lassan nyitom ki a szemeimet és ismét a vakító fénységen kívül nem látok semmit. Azonban hamar vége szakad mert egy sötét árnyék takarja el. Egy árnyék ami a nevemet mondja.
- Liam?

15

Hellóóóó!!! Itt is a kövi rész ami még Louis szemszögéből van, de holnaptól újra visszatérünk Liamhez :D köszönöm a komikat és ne felejtsetek el itt sem véleményt nyilvánítani :P

/Louis Tomlinson/

Na várjunk csak. Akkor engem most elraboltak? Minden bizonnyal igen. Vagyis hát gondolom nem csak azért nyomtak be az autójukba mert haza akarnak vinni.
Nem, engem határozottan elraboltak. Ráadásul a fekete kendősök. Ezt a szívást. Miért pont Ők? Hisz tudtommal náluk soha nem húztam ki a gyufát. Ez tök ciki.
Én mindig azt hittem, hogy a Főnök emberei fognak kicsinálni mivel elegük lesz belőlem. Hisz ki akarna már életben tartani egy ilyen ütődött srácot mint én vagyok?
Senki. Csodálkozok azon, hogy eddig még senki nem lőtt fejbe a kibaszott hülye természetem miatt.
Huszonnégy éves vagyok, de eddig aki közelebbről megismert mindenki azt mondta rólam, hogy olyan vagyok mint egy ötéves. Sőt Niall egyszer azt is a fejemhez vágta, hogy még egy óvodás is felnőtesebben viselkedik mint én. Niallel ez után a kijelentése után napokig nem beszéltem.
Nehogy már ő pattogjon nekem a felnőttes viselkedésről. Ő aki a kajáért ölni tudna. És öl is érte. Zaynel már nem egyszer összeverekedtek a kaja miatt. És akkor egy ilyen ír manó mondja rám, hogy gyerekes vagyok. Könyörgöm huszonkét éves létére még mindig alig van mellszőrzete. Sőt havonta egyszer kell borotválkoznia. És igen, az ilyen tartja magát igazi férfinak.
Most komolyan Niallen gondolkozok, mikor ekkora szarban vagyok? Louis Te tényleg idióta vagy! Ha nem vetted volna észre és fekete kendősökkel megrakott autóban ülsz és az Isten tudja, hogy hova tartanak veled. 
Ezek az alakok nem normálisak. Pont ezért is vagyok egy kicsit berezelve. Tudom, hogy imádják kínozni csak úgy az embereket. Ráadásul milyen módon.
És én most pont itt ülök közöttük, miközben mozdulni nem tudok. Ha sikerülne kihúznom a nadrágomból a pisztolyomat akkor talán le tudnám őket lőni és akkor kiszabadulnék.
Igen ez jó ötlet lenne ha nem lennének öten az autóban. Ráadásul egy sebesen haladó autóban. Ha most kinyírom a sofőrt akkor ki fogja vezetni az autót? Senki, szóval karamboloznánk és mind meghalnánk.
Én még élni akarok, szóval ezt az ötletemet inkább elvetem. Amúgy is ha most csak úgy előrántanám a fegyveremet tuti, hogy Ők gyorsabbak lennének nálam és rögtön végeznének velem.
Ennyire hülyék is csak Ő lehetnek, hogy nem veszik észre azt, hogy pisztoly van nálam. Azon sem lepődnék meg ha ez lenne az első emberrablásuk. Amatőrök.
De mégsem érzem magam biztonságban. Ha tehetném inkább kiugranék a menő autóból, mint hogy itt üljek velük. Kicsit sem tetszik ez a dolog.
Ráadásul azt sem tudom, hogy miért pont engem kaptak el. Hisz Zayn volt az aki lelőtt két tagot. Habár utána meg szépen leütötték őt. Vagyis remélem, hogy csak leütötték. Igen, biztos, hogy csak kapott egy szép púpot a fejére és már magához is tért. Őt nem lehet csak úgy megölni.
Vajon ha magához tért rájött, hogy engem elvittek? Hmm fogalmam sincs. Liam elment szóval neki baja nem lesz. De hova mehetett? És kit akart megmenteni.
Na és Grahammal mi van? Azzal a faszfej Grahammal aki miatt most szarban vagyok. Én nem okolom Liamet, ugyanis neki ehhez semmi köze. Ő csak segíteni szeretett volna az apja legjobb haverján.
Nem gondolta volna, hogy majd pont egy csapat fekete kendőssel találjuk szembe magunkat. Mind a hárman arra számítottunk, hogy a Főnök lesz az akivel szembe találjuk magunkat.
De akkor miért a fekete kendősök támadtak ránk? A nyakamat teszem rá, hogy Grahamot keresték. De ha Grahamot keresték akkor miért engem vittek el és nem Őt.
Egy csomó kérdés amire lehet, hogy soha nem fogok választ kapni.
A fekete kendősöktől eddig még senki nem szabadult élve. Szerintem én se fogom. De nem adhatom fel. Hisz mégiscsak én vagyok Louis Tomlinson egy igazi vérbeli londoni rosszfiú.
Én soha nem adom fel! Mindent megúszok ép bőrrel. Szóval ezt is meg fogom úszni.
Már csak az a kérdés, hogy hogyan?! Azért ilyen durva helyzetben még a pályafutásom során soha nem voltam.
Ráadásul gyorsan kell cselekednem, nehogy túl késő legyen. Nem fogok meghalni. Azt meg pláne nem fogom engedni, hogy egy ilyen mocskos alakok végezzenek velem.
Akkor inkább már én ölöm meg saját magamat.

Lopva oldalra pillantok ahol az egyik srác épp kibámul az ablakon, de a csuklómat egy percre sem engedi el. Lassan megfordítom a fejem, hogy tudjak ránézni a másik fogva tartómra is, aki épp a pisztolyában gyönyörködik. Eszébe sincs eltenni. Viszont egyikőjük sem figyel. Talán ez az a pillanat amire vártam.
Gondolkodás nélkül eszeveszett fészkelődésbe kezdek és az a célom, hogy tudjam kicsavarni a csuklómat a srác szorításából. De Ő mikor ezt észreveszi még erősebben szorítja és megcsavarja. De olyan erősen, hogy még a szemeim is könnybe lábadnak. Szóval ilyen érzés az mikor valakinek az ellenkező irányba csavarják a kezét. Hát baszottul nem élvezetes.
- Mit akarnak Tőlem? - sziszegem a fogaim között, de mikor ez a kérdés elhagyja a számat a mellettem ülő srác aki egészen idáig a pisztolyában gyönyörködött, egy ügyes mozdulattal kezeit a nyakamra kulcsolja és lassan szorítani kezdi azt.
Nyelni nem tudok és a levegőmet is lassacskán veszítem el. Mozogni sem bírok a fájdalomtól. - Ezt …még...nagyon...megbánják...fogalmuk...sincs...hogy...kivel ...kezdtek...ki – nyögöm ki a szavakat és velük együtt az utolsó leheletemet is.
Szerintem ez a vég. Meg fognak fojtani és nem tudok ellene csinálni semmit. Túlerőben vannak.
Az autóban tartózkodó elmebeteg köcsögök, egytől egyik felröhögnek. Jó nevetni a szenvedésemen. Én is ezt csinálnám a helyükben.
- Ó, dehogyisnem tudjuk, hogy kivel kezdtünk ki – egy ravasz mosoly kúszik a fojtogatóm arcára miközben nyakamnál fogva hátra húzza a fejem. Rögtön vér szökik a fejem és még nehezebben szedem a levegőt. - És pont ezért jöttél el velünk egy klassz kis kirándulásra. - teszi még hozzá vigyorogva és bele markol a hajamba majd megtépi azt. Ez a marha még a hajamat is kitépi. Mi jöhet még?
- Igen és ezt a kirándulást nyugodtan megköszönheted Graham barátodnak – veszi át a szót a másik srác aki még mindig élvezettel próbálja eltörni a csuklómat. Komolyan mondom csoda lesz ha tényleg nem töri el.
Na várjunk csak, az előbb azt mondta ,hogy Grahamnak köszönhetem ezt az egészet? Miatta raboltak el és csinálják ezt velem? Oké gyarapodott a halál listám. Mert ha ezt az egészet most épp bőrrel megúszom, akkor én leszek az aki megölöm Ricardo Grahamot. Én nem fog érdekelni, hogy Liam apjának a legjobb barátjáról van szó. Ha annyira jó haverok akkor miért nem Liam apját rabolták el?
- Ekkora balfaszok nem lehettek – suttogom elhaló hangon mikor egy kissé elengedte a nyakam szorítását. - Nekem semmi közöm Grahamhoz! - mondom alig hallhatóan.
Tudtam én, hogy félreértés ez az egész el rablós dolog. Nem engem akartak elrabolni.
- Neked lehet nem, de a haverodnak igen – mondja egyszerűen egy kis gúnnyal a hangjában. Olyan félelmetes hangja van. Szóval Liamre is fáj a foguk. Akkor ő most miért nincs itt velem ebbe a kibaszott autóban? Miért csak engem fojtogatnak és akarják eltörni a csuklómat? - A srác órák hosszat mély beszélgetést folytatott Grahammal. Segíteni akart neki. Szóval úgy gondoltuk ha az egyik haverját elvisszük akkor Ő majd rögtön a segítségedre siet és átadja nekünk Grahamot. De ha Grahamot nem is adja át, de a széfjét igen... - fejezi be a mesélést végül én pedig ismét ficánkolni kezdek.
Ezek át akarják verni Liamet. Pont ezért raboltak el mert tudják nagyon jól, hogy Liam rögtön a segítségemre siet és inkább feláldozza Graham életét, csak azért, hogy engem mentsen meg. Ez így nagyon nem jó.
Azonban mielőtt bármit szólhatnék a sofőr szólal meg.
- Nem Grahamnál van a pénz, hanem a széfjeiben. Viszont a lánya nélkül képtelen élni. Amíg a picike él addig Graham nem fog beszélni. - remek most már egy lány is képbe jön.
Esetleg még valaki? Akárki nyugodtan csatlakozhat az áldozatok listájához.
- Akkor mire várunk még. Indulás Graham házához és raboljuk el a bébijét – mondja idegesen a fojtogatóm a sofőr pedig rögtön teljesíti a kérését.
Az autóval hatalmas kanyart tesz meg és rögtön London belvárosának az útjait szeli végig. Egy csomó autó van az utakon és egyiküknek sem tűnik fel, hogy engem pont most készülnek megölni?
Szegény lány. Az apja hülyesége miatt fog mindjárt rárontani egy csapat fekete kendős alak.
Végül egy nyugodt környéken találjuk magunkat, ahol az összes házban sötét van. A söfőr az utca legvégében álló ház előtt áll meg, ahol az egyik szobában világos van. Istenem én nem akarom, hogy azt a lányt elrabolják. És nem tudok rajta segíteni.
Ó basszus. De mi van akkor ha Liam erről beszélt mikor kifutott a klubból. Lehet Graham elmondta neki, hogy a lánya nagy veszélyben van és megkérte Liamet, hogy segítsen rajta. Az meg amilyen hülye rögtön bele is egyezett.
- Ketten bementek érte – mutat rá az anyósülésen ülő fiúra majd arra aki a csuklómat fogja. Bólintanak és előreszegett pisztollyal szálnak ki az autóból. A fogva tartóm pedig még erősebben szorít.
Pár percig néma csend van, majd hirtelen a sötétben feltűnik egy motor rajta pedig, Liam. Még ebben a nagy sötétségben is megismerem a hülye fejét. Gyorsan szál le a járgányáról majd Ő is elindul befele.
- LI...- kezdem el mondani a nevét, de hiába. Túl gyenge vagyok már. Így szó nélkül kell hallanom ahogy két lövés szűrődik ki a házból. Megrémülök. Mi van akkor ha pont most ölték meg Liamet?
- Azonnal toljátok be a picsátokat Ti is – mondja ismét a fogva tartóm majd a sofőrre bök és még egy tagra akit eddig észre sem vettem, hogy itt van.
Szóval magam maradok ezzel az elmebeteggel. Viszont most sokkal több idő telik el mikor ismét mozgás lesz a ház felől. De nem Liam jön ki. Nem, a sofőr és a számomra ismeretlen srác aki maga után húz egy lányt a hajánál fogva.
A fogva tartóm büszkén nézi az embereit én pedig kihasználom az alkalmat. Egy ügyes mozdulattal ellököm magamtól és kiugrok az autóból, de szerencsétlenségemre a sofőrbe futok. Bassza meg.
- Mit csináltak Liammel? - kérdezem miközben el akarom magamtól lökni a kendős alakot.
- Épp csipkerózsikásat játszik – válaszolja vigyorogva, de én erre a kijelentésére rátaposok a lábára. Felordít, de nem enged el. Inkább akkorát bemos, hogy szétterülök a földön. A lány felsikít és segíteni akar, de a másik srác még mindig a haját tépi.
A sofőr felém sétál és elkezdi a fejét csóválni, majd lassan lehajol. - Ezt elveszem ugyanis nem lesz rá szükséged. - mondja és kihúzza a nadrágom övéből a pisztolyomat.
- Mocskos köcsög – szisszenek fel és meg akarom rúgni, de nem sikerül.
- Basszátok be mind kettőt a csomagtartóba. - mondja az az alak aki megfojtogatott. Az emberei pedig rögtön teljesítik is a kérését.
Az egyik felnyissa az autó csomagtartóját, míg a másik kicsit sem kedves lök be engem, utánam pedig a csaj landol és végül ránk csukják a csomagtartó ajtaját.
Először nem szólok semmit ugyanis még mindig fáj az arcom és a hátam is az erős ütéstől. Azonban mikor meghallom egy halk szipogást rögtön elfelejtem a fájdalmamat. Nem szeretem mikor egy lány sír.
- Minden rendben? - kérdezem halkan.
- Nem semmi sincs rendben! - emeli fel a hangját én pedig meghökkenek. - Elraboltak. Az apámat lehet soha nem fogom látni, ráadásul most nyírtak ki előttem egy embert.
- Azt mondod, hogy megölték Liamet? - szárad ki a szám és akkor az autó elindul valamerre. A lány közelebb jön hozzám ugyanis elég kanyargós úton megyünk valamerre.
- Nem tudom. Megígérte, hogy segít rajtam és, hogy nem engedi, hogy bántsanak. Aztán mikor ki akartunk menni a házból ketten nekünk támadtak és meglőtték Őt. És szétterült a lépcsőn – sírja a lány és elkezd hadonászni. Tök idegbeteg. - KI AKAROK INNEN JUTNI! - kezd el ordítozni.
Szóval meglőtték Liamet és lehet, hogy meg is ölték. Csodás. Pedig ő csak segíteni akart.
- Megtennéd, hogy lenyugszol mert épp most rúgtál pöcsön – válaszolom mikor a lábával tényleg eltalálta a farkam. De nem haragszom meg érte ugyanis egy sötét csomagtartóban vagyunk összezárva.
- Utálok bezárva lenni.
- Pedig jobb lesz ha hozzá szoksz. - vonom meg a vállam. És igazam van. Kitudja meddig leszünk bezárva. - Mellesleg Louis vagyok. Louis Tomlinson.
- Én pedig Lucianne Graham. - válaszolja végül.
Hát legalább a nevét tudom és örülök neki, hogy nem leszek magam bezárva...

14

Szióóóóóóóóóóó!!!! Mit ahogy tegnap is írtam ez a rész Louis szemszögéből lesz úgy ahogy a holnapi is :D és utána az összes további Liaméből :P mellesleg köszönöm a díjakat...igaz nem rakom ki őket, de az összeset megnézem és örülök is neki, talán ha majd úgy lesz időm az összeset kirakom és válaszolni is fogok a kérdésekre :))))) komizniiiii érrrrrrrrr

/Louis Tomlinson/

- Itt nekem valami bűzlik – szólal meg Zayn, majd egy hirtelen mozdulattal kiveszi a cigit a szájából és egy
határozott mozdulattal a földre dobja és hanyagul rálép a csikkre, miközben megigazítja a dzsekije gallérját és úgy mered a sötétségbe.
A Hyde parkban fagyoskodunk már olyan fél órája, de eddig még semmi nem történt. Zayn állítása szerint ez nem jó, ugyanis ebbe a klubba mindig is egy csomó sötét alak szokott járni. Most meg eddig egyel sem találkoztunk. Sőt eddig még csak két csinos lány ment be, viszont mikor le akartam volna velük állni flörtölni, Zayn rám szól, hogy nem ezért vagyunk itt.
Hát igen mikor munka van, akkor a csajok háttérbe szorulnak. Ez van.
És most munka van. Jobban mondva csak Liamnek segítünk. De nem is értem, hogy miért csinált ebből akkor ügyet.
Ha a Főnök emberei követték volna vagy lehallgatták volna, akkor mostanra már rég itt lenne London összes maffiája. Hisz mégiscsak egy körözött bűnözőt rejtegetünk egy maffia vezető elől.
Tök beteg dolog így bele gondolva. Olyan ügybe keveredtünk bele amiben semmi közünk nem lenne. Nekem és Zaynek meg pláne nincs Grahamhoz közünk.
Életemben egyszer beszéltem vele és akkor is csak azért mert valamit elbasztam amit nem lett volna szabad. A fazon nem normális, ugyanis miközben beszélgettünk egy pisztolyt tartott felém miközben az ujja a ravaszon volt. Szóval meg kellett gondolnom, hogy mit is mondok neki.
És most mégis én vagyok az egyik aki segíteni akar rajta. Na persze, csak én történetesen nem Ricardo Grahamnak segítek, hanem az egyik legjobb haveromnak.
Liam a barátom és a szívemen viselem a sorsát. Vicces, hogy én mondok ilyet. Én akinek nincsenek igaz barátai. Igen, lehet valaki ezt hiszi mivel eléggé bunkó vagyok mindenkivel.
Mindenkivel, kivéve Liamet, Zaynt, Harryt és Niallt. Akár hiszitek akár nem, ez a négy srác számomra olyan mintha a nemlétező öcséim lennének. Pedig a való életben nincs is öcsém.
Habár mióta eljöttem otthonról lehet, hogy azóta születtek még testvéreim. Nem tudom. A családomat már hat éve nem láttam.
Tizennyolc éves voltam mikor a húgaim megtaláltak az ágyam alatt egy csomag füvet. Rögtön futottak az anyámhoz aki egy kissé kiakadt. Megkérdezte, hogy drogozok-e. Mondtam neki, hogy nem és, hogy nem az enyém. Elhitte, de utána eléggé furán nézett rám.
Pedig tényleg nem drogoztam és azóta sem drogozok. Lényegtelen. Senki nem tudta, hogy a drogból szedem össze a pénzt. A suliba egy csomó srácnak én vittem a napi adagot.
Aztán egy nap az egyik srác nem akart fizetni. Totál bepipultam és agyon vertem a suli mosdójában.
Az igzgató vett le a srácról akiből még a szart is kivertem. Viszont nem akartam megölni. Mégis azt tettem. Olyan csúnya ütéseket okoztam neki, hogy mikorra bevitték a kórházba meghalt. Én meg mehettem a rendőrségre ahonnan az anyám és a nevelőapámnak kellett kihozniuk.
Mikor haza vittek csúnya veszekedés alakult ki. Az anyám a szemembe megmondta, hogy nem képes mellettem élni ugyanis ezek után akármit kinéz belőlem és, hogy félti tőlem a húgaimat. Nem fogta fel, hogy nem az volt a célom, hogy megölöm a srácot.
Csak ordibált velem, végül pedig elhagyta az a mondat a száját, hogy menjek el otthonról.
Igen, a saját anyám küldött el otthonról. Az volt az a pillanat mikor az összes Tomlinsont egy csapásra megutáltam. Utoljára megkérdeztem, hogy ezt -e akarja. Azt mondta, hogy igen. Bólintottam és felrohantam a szobámba. A összes cuccomat bele dobáltam a hátizsákomba majd elhagytam a házat. De utoljára még az anyám szemébe mondtam, hogy többet engem látni nem fog és hiába fog keresni. Többé nem vagyok a fia.
Tizennyolc éves voltam és gőzöm se volt róla, hogy mihez kezdjek magammal. A doncaster-i sulimba nem mehettem vissza mert gyilkosnak tartottak. Így aztán az egyik drogos haveromnál szálltam meg pár napig. Kicsit sem tetszett az-az állapot ugyanis a srác állandóan be volt állva és azt akarta, hogy én is drogozzak vele együtt.
Soha nem mentem bele, viszont a pénz is kellett. Akkor mondta, hogy Londonba ismer egy tagot aki rengeteg tud tejelni ha jól elvégzem a munkát. Nem is gondolkoztam rajta sokat.
Elindultam London fele, hogy megkeressem azt a bizonyos Főnököt.
Egy vasam nem volt, szóval stoppal kellett megtennem az utat. Fedél nem volt a fejem felett, éhes voltam és úgy jártam London utcáit.
Borzalmasan éreztem magam, egészen addig míg meg nem érkeztem arra a helyre amit a drogos haverom adott meg. Mit ne mondjak kicsit sem tetszett amit látok. A lényeg a lényeg személyes találkoztam a Főnökkel és elmondtam neki a kínomat. Azt mondta, hogy tud segíteni rajtam. Ad kölcsön annyi pénzt amennyire csak szükségem van, de cserébe meg kell ölnöm egy embert. Rábólintottam, persze a szívem mélyén azt tartottam, hogy majd a pénzel együtt tovább állok és nem maradok Londonba.
Aha, ezt én gondoltam így. Mikor le akartam lépni a pénzel a Főnök emberei elkaptak és ismét vissza vittek hozzá. Eléggé elintéztek. Mármint a hátam még néha azóta is fáj.
Választás elé állított. Vagy vissza adom neki a pénzt ott helyben, de ha nem kinyír, vagy pedig belépek egy bandába. Élni akartam szóval a bandát választottam.
Akkor találkoztam először Zaynel. Mondanom se kell, kezdetben nagyon nem jöttünk ki jól. Alig beszélt hozzám, ráadásul ha valamit nem jól csináltam rögtön leordította a fejem. Ő volt az aki megtanított ölni.  Zaynt egy idegbetegnek tartottam. Egy szívtelen kis köcsögnek aki élvezettel nézi mikor megöl valakit.
Pár hónap elteltével pedig én is olyan lettem. Embereket öltem meg, akik nem fizettek. És még csak lelkiismeret furdalásom se volt. Zayn pedig végre normálisan viselkedett velem és a haveromnak tudhattam.
Aztán rá pár évire jött az az este mikor Liam meglátott minket abba a parkban. Zayn rögtön kinyírta volna mivel hallgatózott, de én nem engedtem. Nem tudom, hogy miért de megsajnáltam a szerencsétlen fejét. Hisz reszketett mikor rá néztünk. Így vissza gondolva vicces volt az a jelenet.
Végül elvittük a Főnökhöz és Ő is csatlakozott a bandába. És valami oknál fogva Ő benne már a kezdetek óta megbíztam. Jól elvoltam vele, ráadásul mindenről el tudtam vele beszélgetni.
Aztán  jött Niall és Harry.  A kicsi Harry akit Zayn, Liam és Niall is utál és kétszínűnek tartanak. Pedig nem az. Igaz tényleg egy kis seggnyaló és csakis magát imádja, de szerintem ha négyünk közül valaki bajban lenne ugyan úgy segítene rajta.
Én mind a négy srácban megbízok és tudom, hogy soha nem hagynának a szarban. Pont ezért segítek most Liamnek is. Ugyanis tudom ha egyszer én szorulnék segítségre Ő is rögtön segítene.
- Pedig én fürödtem már ma – mondom komolyan, de azért a biztonság kedvéért megszagolom a felsőmet. Mosópor szaga van ami azt jelenti, hogy nem én bűzlök. Lehet, hogy Zayn saját magát érzi. Szörnyű, hogy mennyit cigizik. Én is dohányzok, de azért tudom hol a határ. Na,de Ő? Csodálom, hogy még rendesen működik a tüdeje.
- Én a környékre értettem Te idióta – forgassa meg a szemeit és előre lépked párat majd a derekára teszi a kezét és úgy nézelődik tovább. A környék bűzlik? Hát ez egy klub ahova alkoholisták járnak. Szóval lehet, hogy bűzlik ez a hely. - Kicsit sem tartod furának, hogy több mint fél órája itt állunk, de a két ribancon kívül senki nem ment be a klubba? - fordul felém felhúzott szemöldökkel.
Összehúzom a szemöldökömet és elgondolkodom. Tényleg elég érdekes. Pedig azt tartják, hogy ide egy csomó sötét alak jár. De ha ez igaz akkor miért nem találkoztunk még eggyel sem?
Mondjuk én azt sem értem, hogy Graham miért pont itt akart találkozni Liammel? Mindenki tudja, hogy csak a züllött alakok szoknak ide járni, szóval ha úgy lenne a Főnök rögtön itt keresné Őt először.
Ami persze nem lenne jó ugyanis Grahammal együtt a Főnök minket is kicsinálna amiért megpróbáltuk átvágni. Liamnek hatalmas szíve van amiért segíteni akar egy ilyen bűnözőn mint Graham. És eddig úgy tűnik, hogy fog is tudni rajta segíteni.
Mondjuk én le se szarnám Grahamot. Még akkor sem ha Ő lenne az apám legjobb barátja. Magának kereste a bajt, hát most már akkor szívja meg. De Liam az más. Ő neki a család és a barátok az első.
- Lehet hideg van és a bűnözők inkább otthon basznak be – vonom meg a vállam végül. Zayn rosszállóan megforgassa a szemeit. - Jaj Zayn, tudod hogy igazad van, de most mit csináljak vele? Személy szerint örülök neki, hogy senki nincs itt. Így legalább senki nem kezd el gyanakodni ránk. A Főnök pedig soha nem tudja meg, hogy segítettünk annak a féregnek... - magyarázom, de aztán rá is jövök, hogy a haverom nem is figyel rám.
A távolba mered az arca pedig komor. Lassan mellé lépkedek, hogy megnézzem mit néz annyira.
Egy autó közelít felénk. Erről ennyit. Még, hogy senki nem jár ide.
- Ez az autó nekem nem tetszik – suttogja Zayn és lassan a nadrágja övéhez nyúl. Tudom, hogy ott tartja a pisztolyát.
Á, szóval szerinte is abba az autóba egy csapat őrült gyilkos ül. Hát szerintem is gyilkosok ülnek benne. Sőt szerintem a Főnök emberei. És mi ketten vagyunk csak. Vagyis hárman, de Liam mikorra megtudja addigra minket kinyírnak.
- Akár hiszed, akár nem, de én is pont ezen a véleményen vagyok. Nekem se tetszik ez a kibaszott fekete autó – mondom fogcsikorgatva.
Zayn megcsóválja a fejét és lassan hátrálni kezd, egészen a klub ajtajáig az árnyékba. Így legalább nem vesznek észre olyan könnyen, szóval én is követem. Mikorra oda érek Zayn feltartott pisztollyal áll, így én sem várakozok tovább és egy határozott mozdulattal előveszem az övemből a pisztolyt és úgy várjuk, hogy az eddig ismeretlen alakok végre a közelünkbe érjenek. Amire pár másodperc múlva sor is kerül. Csak történetesen nem a Főnök embereivel találjuk szembe magunkat, hanem pár Fekete Kendős alakkal. Istenem miért utálsz Te engem ennyire? - Na ezt most beszoptuk – harapok az ajkamba mikor a négy srác lassan a közelünkbe ér.
- Maradj már! Ezek csak egy őrült banda tagjai. Simán lerendezzük őket. - mondja Zayn keményen. Mi lehet lerendezzük őket, de mi lesz Liammel? Ő nem tud róluk.
- És mi van Liammel? Neki ki szól? - kérdezem idegesen. Na nehogy már egy csapat fekete kendős köcsög nyírja ki a legjobb haveromat. Azt nem engedem. Ezek a buzik egyik haveromat se fogják kinyírni.
Azonban Zayn mikor válaszolni tudna a kendősök oda érnek elénk. Egyszerre állunk a bejárati ajtó elé és tartsuk fel a pisztolyunkat. A négy kendős megáll majd összenéznek.
- Húzzatok el az utunkból – szólal meg az egyik. A kendője a csuklójára van kötve. Az ember azt hinné, hogy minden rosszfiú úgy néz ki mint egy gorilla. Hát ezeknek semmi izomzatuk nincs. Csodálom, hogy eddig még nem kapta fel őket a szél mivel olyan soványok. - Vagy Ti is Graham emberei vagytok? - szóval Ők is Grahamot keresik. Ez a csávó nagyon tudhatja a dolgát ha az összes rosszfiú őt keresi.
- Nem ,minket az anyátok küldött akikkel tegnap este gruppenbe nyomtuk – válaszolom és a következő pillanatban ráugrok a legközelebb álló kendős fazonra. Ezt mikor Zayn észre veszi elsüti a ravaszt, de rosszul céloz és az autó szélvédőjét találja el. Erre a másik kendős tag bepipul és ráveti magát Zaynre. Kettő verekszik a másik kettő pedig csak biztatja a társát majd hirtelen észbe kapnak és elindulnak a bejárati ajtó felé.
Egy ügyes mozdulattal behúzok egyet a partneromnak aki elterül a földön és Zaynhez sietek, hogy tudjam levakarni róla a támadóját aki pont azon fáradozott, hogy tudja megfojtani a barátomat. Szegény Zayn alig kapott levegőt. Mikor lehúztam róla a kezeit hátra szorítottam és kicsavartam.

- Menj és szólj Liamnek, addig én elintézem ezt a kettőt. - ordítok Rá Zaynre aki kapcsol és máris berohan a klubba a másik két kendős tag után én pedig kint maradok.
A kis köcsög próbálja kihúzni a csuklóját a szorításomból, de én nem engedem neki. Egészen addig nyerésben állok míg a másik akit pár perce le nem ütöttem újra észhez nem tér. Mivel háttal álltam neki így nem láttam azt, hogy magához tért. Így csak azt vettem észre, hogy valaki hátulról elkap majd egy ügyes mozdulattal a földre taszított. Túl erősen lökött el ezért a fejemet egy kissé bevertem a földbe, de viszont azt tisztán láttam, hogy Liam ráül a motorjára és valami olyasmit kiabált nekem és Zaynnek, hogy meg kell valakit mentenie. Zayn pedig bökött rajta egyet, hogy menjen már majd újra vissza futott hozzám.
Félúton ismét elő rántotta a pisztolyát és rögtön elsütötte és ezentúl célba is talált mivel a kendős tag aki a földre lökött holtan esett össze. A másik akinek a csuklóját akartam eltörni eltűnt. Felszívódott.
Hát ez érdekes. Zayn mellém ért majd lehajolt, hogy megnézze jól-e vagyok.
- Minden rendben? - kérdezi egy kissé idegesen.
- Asszem. - ülök fel és elkezdem simogatni a fejem mikor Zayn mögött egy árnyékra leszek figyelmes. Egy hatalmas árnyékra. -  VIGY...- de mielőtt szólni tudnám a haveromnak az magától esik össze. Valaki leütötte Zaynt.
Ez az a pillanat, hogy felpattanok és eszeveszett rohanásba kezdek. De vagyok olyan hülye, hogy az autó felé megyek aminek az ajtaja magától nyitódik ki, majd kiszáll belőle egy fekete kendős tag.
- Fogjátok már meg! - ordít rá az embereire akik a kérést rögtön teljesítik és rám vetik magukat.
Esélyem sincs menekülni előlük mivel olyan erősen szorítanak. Egy ügyes mozdulattal benyomnak az autóba majd beindítják azt és elhajtanak a helyszínről...velem együtt.